Éva Vígh

Il letterato veneziano e allievo di Tiziano, G.M. Verdizzotti è famoso soprattutto per la sua raccolta di favole (Cento favole morali) che, nella tradizione rinascimentale della favolistica esopica, integrava il testo delle favole e l'immancabile breve morale con l'efficace uso delle imprese da lui eseguite. Verdizzotti, combinando la sua inclinazione poetica con la vena artistica, realizzava a pieno la tesi oraziana dell'ut pictura poesis. Il saggio, attraverso alcune favole, analizza l’esecuzione consapevole dei parallelismi verbali e visivi, esaminando la coerenza interna della formulazione poetica e della rappresentazione iconografica.

I tredici memoriali Diomede Carafa, che ci sono pervenuti documentano, tramite i suggerimenti pratici e moraleggianti dell’autore, l’importanza e l’esigenza degli ammaestramenti in ambito cortigiano. Il "Memoriale a la serenissima regina de Ungaria", che costituisce il nucleo centrale delle riflessioni, venne scritto nel 1476 su richiesta di Beatrice d’Aragona per un’occasione invero speciale: la principessa andava in sposa a Mattia Corvino, re d’Ungheria. Il momento storico invece, questa volta, passa in seconda linea perché possiamo concentrarci soprattutto su alcuni modi e modalità che riguardano l’institutione vivendi dell’opuscolo.

Az esszé célkitűzése, hogy három festőnő, Sofonisba Anguissola, Lavinia Fontana, Artemisia Gentileschi (ön)arcképei segítségével vázoljam fel a reneszánsz és barokk kori nők érvényesülési és önkifejezési módjait a festészetben. A művelődéstörténeti vizsgálódások lehetséges útjai meglehetősen összetettek, így mozaikszerűen felidézett művészet-, irodalom-, társadalom-, és mentalitástörténeti utalásokkal kívántam az összefüggésekre rávilágítani.

Giovan Battista Della Porta fiziognómiai főműve előszavában megállapítja, hogy a fiziognómia nemcsak morálfilozófiai vélekedések tárgya és eszköze, de költők, festők és szobrászok sajátja is, amely segítségével az ábrázolt alak jellemét és érzelmeit közvetítik az értő olvasó/néző számára. E tanulmány célja a fiziognómiai jelek által magyarázott testbeszéd és a lélek művészi ábrázolása közötti kapcsolat vizsgálata ikonográfiai példák segítségével, Andrea Mantegna Az Erény diadala című festményén ábrázolt Erények és Bűnök elemzésével.

Kulcsszavak: Giovan Battista Della Porta, fiziognómia, testbeszéd, Andrea Mantegna, Az Erény diadala

Reading body language and physiognomic signs in Andrea
Mantegna’s The Triumph of Virtue

In the preface to his major work on physiognomy, Giovan Battista della Porta states that physiognomy is not only a subject and a tool of moral philosophy, but also a characteristic of poets, painters and sculptors, through which the character and emotions of the figure are conveyed to the understanding reader/viewer. The aim of this paper is to explore the relationship between body language explained by physiognomic signs and the artistic representation of the soul, using iconographic examples, too, by analysing the virtues and sins depicted in Andrea Mantegna's painting The Triumph of Virtue.

Keywords: Giovan Battista Della Porta, physiognomy, body language, Andrea Mantegna, The Triumph of Virtue

Az esszé célkitűzése, hogy három festőnő, Sofonisba Anguissola, Lavinia Fontana, Artemisia Gentileschi (ön)arcképei segítségével vázoljam fel a reneszánsz és barokk kori nők érvényesülési és önkifejezési módjait a festészetben. A művelődéstörténeti vizsgálódások lehetséges útjai meglehetősen összetettek, így mozaikszerűen felidézett
művészet-, irodalom-, társadalom-, és mentalitástörténeti utalásokkal kívántam az összefüggésekre rávilágítani.

Kulcsszavak: reneszánsz és barokk kori festőnők, portréfestészet, önarcképfestészet,
Sofonisba Anguissola, Lavinia Fontana, Artemisia Gentileschi

Female painters’ (self-)portraits from 16th-17th century Italy
The aim of the essay – through the (self-)portraits of three female painters, Sofonisba Anguissola, Lavinia Fontana, Artemisia Gentileschi – is to outline the possible ways to self-actualize and self-expression of the women during the Renaissance and the Baroque period. The modes of approaches to the study are quite complex, so I wanted to shed light on the interconnections with a mosaic-like references to the history of art, literature, society and mentalities.

Keywords: female painters of Renaissance and Baroque period, portraiture, self-portraiture,
Sofonisba Anguissola, Lavinia Fontana, Artemisia Gentileschi

A  Risorgimento jelentős nőalakjait általában beskatulyázzuk: ott vannak a szalonok nagyasszonyai, a kulturális tevékenységekhez kapcsolható értelmiségi hölgyek, a harcra kész hősnők, valamint a történelmi jelentőségük vagy történelmi jelentőségű férfiakhoz fűződő viszonyuk okán e kategóriákba besorolhatatlan hölgyek. Giulia Molino Colombini
egyetlen fent említett kategóriába sem tartozik, neve mindenesetre több tevékenységhez köthető, és mindegyikben maradandót alkotott:  hazafias  költeményeket  író  költőnőként  indult;  levelezése  a  korszak  kimagasló  alakjaival, hazafikkal, irodalmárokkal, filozófusokkal dokumentumértékű; pedagógiai kérdések avatott szakértője  volt,  különösen  a  nők  nevelésére  és  művelésére  koncentráló  műveiben  és  aktív  szervezői 
szerepben.
A tanulmány az először 1851-ben Trattato sull’educazione della donna (Értekezés a nő neveléséről) címmel publikált értekezésének bemutatásával a történelem és főleg az irodalom tanításának a kérdésére fókuszál, tekintettel a Risorgimento történet- és irodalomtörténet-írással kapcsolatos sajátos ideológiai koncepcióira. Mindezeknek Giulia Molino Colombini a nők nevelésének optikáján átszűrt összefoglalását nyújtja.

A 16. századi irodalomban, amelyet a petrarkista költészet, az epika, az erkölcsfilozófiai értekezésirodalom, a nyelvi viták bősége jellemez, Ortensio Lando irodalmi tevékenységének legjellemzőbb vonása a humanista gondolkodás alapvető kérdéseinek ironikus megközelítése volt a paradoxon jegyében. A paradoxon retorikai alakzata, amely éppen Lando Paradossi (1543) c. művének is köszönhetően válik irodalmi műfajjá, az 1548-ban közzétett Sermoni funebri de vari authori nella morte di diversi animali (Gyászbeszéd különböző szerzőktől különféle állatok halálára) c. könyvében is hangsúlyos érvelési rend. A varietas és a normákkal szembeni túlzás jegyében megfogalmazott tizenegy gyászbeszéd, azontúl, hogy a fauna jobbára alantas állatairól szól, maga a sermo retorikai formulájának demisztifikálása is. Jelen tanulmány, amely a tetű paradox siratását elemzi, a zoomorf szimbolika sajátos megjelenését mutatja be egy paradox(nak látszó) morális vizsgálódás keretei között.

Kulcsszavak: Ortensio Lando, Sermoni funebri, paradoxon, zoomorf szimbolizmus


In the Italian literature of the sixteenth century, characterized by the predominance of Petrarchist poetry, epics, treatises on moral philosophy and linguistic debates, the most characteristic trait of Ortensio Lando's literary activity was an ironic approach to the fundamental questions of humanist thought in the sign of the paradox. The rhetorical figure of the paradox, which has also become a literary genre thanks also to his Paradossi (1543), remains a criterion for reasoning also in his book entitled Sermoni funebri de vari authori nella morte di diversi animali (Funeral Sermons of Various Authors in the Death of Different Animals), published in 1548. Eleven praises formulated in the spirit of varietas and exaggeration against the norms, in addition to the fact that they deal with the lower animals of the fauna, are also the demystification of the rhetorical formula of the sermo itself. The present study, which analyzes the paradoxical mourning of the louse, presents the specific aspect of zoomorphic symbolism in the framework of an (apparently) paradoxical moral investigation.

Keywords: Ortensio Lando, Sermoni funebri, paradox, zoomorphic symbolism

Éva Vígh:
Una „curiosità” post-dellaportiana: lo studio fisiognomico di Nicola Spadon
(Abstract)

Il trattato fisiognomico, intitolato Studio di Curiosità del teologo e predicatore agostiniano, Nicola Spadon, fu scritto alla metà del secolo 17 e pubblicato in una dozzina di edizioni per un pubblico medio, interessato alle scienze classificate curiosità. Spadon presenta veri e propri volti barocchi in 33 abbozzi fisiognomici, fra cui, oltre a descrivere specifiche attitudini mentali, maschili e femminili, delinea alcuni ritratti tipici di individui che praticano qualche mestiere. Il saggio analizza alcune di queste figure a confronto con le affermazioni dei classici della fisiognomica (con quelle di Aristotele e di Giovan Battista Della Porta con special riguardo), comprovando anche la sopravvivenza delle tesi della medietas e della kalokagathia nella trattatistica fisiognomica del 17 secolo.

Parole chiave: Nicola Spadon, Studio di Curiosità, fisiognomica nel 17 secolo


The physiognomic treatise, entitled Studio di Curiosità (Study of Curiosities) by the Augustinian theologian and preacher, Nicola Spadon, was written in the mid-17th century and published in a dozen editions for an average public interested in sciences classified as „curiosities”. Spadon presents real Baroque faces in 33 physiognomic sketches, among which, in addition to describing specific mental attitudes, male and female, he outlines some typical portraits of individuals who practice some sort of trade. The essay analyzes some of these figures in comparison with the affirmations of the classics of physiognomy (with those of Aristotle and Giovan Battista Della Porta with special regard), also proving the survival of the thesis of medietas and kalokagathia in the physiognomic treatises of the 17th century.

Key words: Nicola Spadon, Studio di Curiosità, physiognomy in the 17th century

Antikvitás & Reneszánsz. Különszám Lázár István Dávid 60. születésnapjára. 2022.
Jelen tanulmány – a testbeszédre vonatkozó részletes és összefoglaló gondolatmenet egy fejezeteként és a téma iránti figyelem felkeltése okán – a Daloskönyv verssoraiból a narratív és olykor ikonikus módon közvetített gesztusok közül a szem, azaz a pillantások, a tekintet által küldött és befogadott jelek üzenetére fókuszál bőséges idézetekkel.
-----  -----  -----
This study – as a chapter of an articulated and detailed research on the language of gestures in literature and with the purpose of attracting attention to the subject – focuses with a series of quotes on the message of the eyes, on the signals sent and received by the glances, including the gestures conveyed in a narrative and sometimes iconic way by the verses of the Canzoniere.

Lucio Paolo Rosello XVI. századi szerzetes Dialogo de la vita de' cortigiani, intitolato la Pazienzia c. 1549-ben megjelent értekezéséhez írt bevezetőt és a mű fordítását tartalmazza a közlemény. Az udvari értekezésirodalomban a századközép jellemző etikai kérdéseihez a "türelem-nikodemizmus-dissimulatio" egyre hangsúlyosabban illeszkedik, s ennek példája a közölt értekezés is.

La simbologia animale antica e cristiana, che è fortemente presente nella Divina Commedia, si inserisce con diversi approcci teorico-poetici nella concezione teocentrica di Dante con l’intento di offrire alle sue enunciazioni un significato allegorico-simbolico, o di variare e colorare il discorso poetico con figure retoriche (metafora, similitudine, ecc.). Nell’opera dantesca il sistema esegetico dei diversi animali quindi, da una parte, trae origine dalla tradizione letteraria e mitologico-cristiana, dall’altra, dimostra la fantasia e l’acuta osservazione del poeta nei confronti del mondo animale. Il presente studio mette a fuoco la prefigurazione della visione dantesca relativa al grifone, e mira inoltre a delineare la lettura di questo essere composito in età posteriori a Dante in rapporto con le fonti e con eventuali attinenze dantesche. Si presume che la visione dantesca del grifone al carro della Chiesa, pur non potendo essere assimilata e inquadrata nella raffigurazione alle...

Az Ágoston-rendi teológus és prédikátor, Nicola Spadon a Studio di Curiosità című, a 17. század közepén mintegy tucatnyi kiadásban megjelent értekezését az érdekességek és a kuriózumok közé sorolt tudományok (jelen esetben a fiziognómia) iránt érdeklődő átlagolvasónak szánta. Spadon igazi barokk kori arcokat és jellemrajzokat tár elénk, amikor sajátos férfi és női tulajdonságok ismertetése mellett, bizonyos foglalkozásra való hajlamot tükröző fiziognomikus arcképeket vázol fel. A tanulmány ezek közül mutat be néhányat összevetve a fiziognómia klasszikusainak tanaival, igazolva továbbá az arisztotelészi medietas és a kalokagathia tézisének 17. századi továbbélését.

La Fisonomia dell’Uomo, un poema dal primo Settecento napoletano, fu composto da Giuseppe D’Alessandro duca di Peschiolanciano (1656-1715) e pubblicato per la prima volta dal figlio Ettore nel 1711, nella miscellanea intitolata Opera di D. Giuseppe D’Alessandro duca di Peschiolanciano divisa in cinque libri. Il poemetto sulla fisiognomica, in 112 strofe di otto versi, metricamente anomale, testimonia fedelmente degli interessi multiformi dell’autore e dell’ambiente in cui visse. La fisiognomica millenaria, che trova correlazione fra il corpo e il carattere, era tema prediletto nelle corti e nelle accademie: manuale di pittori e scultori, agli inizi del Settecento da arte divinatoria divenne una (pseudo)scienza apprezzata. Giuseppe D’Alessandro, pur avendo delle riserve nei confronti di un tema spesso giudicato pseudoscientifico, intraprende una strada gia tante volte e da tanti percorsa nell’eta moderna. La derivazione dellaportiana del poema, oltre al titolo omonimo, viene a piu riprese dichiarata e sottolineata. Il nostro autore, in questo esercizio letterario, divulga le tesi di Giovan Battista Della Porta formulate nel suo trattato Della fisonomia dell’uomo (1598), conservandone appunto il nucleo che riguarda il rapporto intrinseco fra i moti del corpo e quelli dell’anima. Il saggio presenta ed analizza un poemetto praticamente sconosciuto, composto sullo scorcio del Settecento, sottolineando l’importanza di una cerchia culturale e della sua produzione letteraria agli albori della diffusione delle idee illuministiche. La Fisonomia dell’Uomo, a poem of the first Neapolitan Eighteenth century, was composed by Giuseppe D’Alessandro duke of Peschiolanciano (1656-1715) and published for the first time by his son Ettore in 1711, in the collection titled Opera di D. Giuseppe D’Alessandro duca di Peschiolanciano divisa in cinque libri. The poem on physiognomy, in 112 stanzas of 8 verses, metrically anomalous, faithfully witnesses the multiform interests of the author and of the environment where he lived. The millenary physiognomy that finds a correlation between body and character, was the favourite theme in courts and academies: manual for painters and sculptors, at the beginning of the eighteenth century, from divinatory art it became a much appreciated (pseudo)science. Giuseppe D’Alessandro, even if with some reservations towards a theme often considered pseudoscientific, engages in a path already experienced many times and by many people in the modern age. The derivation from Della Porta of the poem formulated in his treaty Della fisionomia dell’uomo (1598), conserving its core regarding the intrinsic relationship between the impulses of the body and those of the soul. The essay presents and analyses a poem practically unknown, composed towards the end of the Eighteenth century, underlining the importance of a cultural set and of his literary production when the spreading of Enlightenment ideas was beginning.

Az aesopusi tanmesék több ezer éves története a reneszánsz és barokk korban valóban reneszánszát élte: változatos formában, nyelveken, emblémákon vizualizálva gazdagította a retorikai-etikai-ikonológiai célzattal megtámogatott kommunikációt. Jelen tanulmány a 17. századi itáliai művelődés egyik legfontosabb alakja, Emanuele Tesauro kevéssé ismert tanmese gyűjteményét veszi górcső alá: A phrüg Aesopus politikája c. műve a korabeli erkölcsiség és antimachiavellista politikai világkép jellemző látlelete. Amikor Tesauro politikai aforizmákra kiélezve átírta a phrüg Aesopus tanmeséit, tudatosan alkalmazta a retorikai funkció morálfilozófiai vetületét, s ennek tanúbizonysága fő műveiben is nyomon követhető, így az ezekkel való összevetés megkerülhetetlen. Tekintve, hogy a tanmesék tekintélyes részében állatok testesítik meg az emberi erényeket és vétkeket, a tanulmány a zooszimbolika jellegzetes morálfilozófiai aspektusaira is figyelmet fordít.

In the history of civilization and ancient literature, from Hesiod, Herodotus, Pliny, Tacito, Ovid to early Christian authors the symbolism of the bird periodically reborn from its ashes continued to survive in the sheets of encyclopedias and bestiaries. The image of the phoenix was transmitted by medieval troubadour poetry in form of rhetorical figures. Francesco Petrarca was not only the renewer of European poetry: he opened a completely singular way even in the interpretation of the unica avis. After having briefly outlined the poetic and spiritual symbolism of the phoenix, the paper focuses on a new poetic role of the bird present in six poems of Canzoniere, accentuating its reflective and pondered contiguousness.

Az idő- és térbeli határtalanság rendjét az állatszimbolika kutatása pregnánsan dokumentálja. Az állatok szimbolikus megjelenítése és értelmezése, a valóság és a képzelet, a természet és a miszticizmus összekapcsolódásának több évezredes története egy sajátos, művészet-, eszme-, irodalom- és általában véve művelődéstörténeti folyamat. Ugyanis az embernek az állatvilággal való korrelációja a legrégibb idők óta jelen van a környező valósághoz fűződő viszonyában és a valóságot értelmező képzeletében, valamint ezek eredményeképpen létrejött irodalmi és képzőművészeti alkotásokban. Az irodalom-, művészet- és eszmetörténeti, mitológiai és vallási értelmezések egymásra hatásával, hermeneutikai sokszínűségével és polivalenciájával kell számolnunk, amikor egy-egy állat szimbolikájából kifejtett üzenet megfejtésére koncentrálunk. A tudományterületek határai közötti átjárhatóság alapfeltétel, hiszen csak multikulturális és interdiszciplináris indíttatással és felkészültséggel lehetséges a több...

La Fisonomia dell’Uomo, un poema dal primo Settecento napoletano, fu composto da Giuseppe D’Alessandro duca di Peschiolanciano (1656-1715) e pubblicato per la prima volta dal figlio Ettore nel 1711, nella miscellanea intitolata Opera di D. Giuseppe D’Alessandro duca di Peschiolanciano divisa in cinque libri. Il poemetto sulla fisiognomica, in 112 strofe di otto versi, metricamente anomale, testimonia fedelmente degli interessi multiformi dell’autore e dell’ambiente in cui visse. La fisiognomica millenaria, che trova correlazione fra il corpo e il carattere, era tema prediletto nelle corti e nelle accademie: manuale di pittori e scultori, agli inizi del Settecento da arte divinatoria divenne una (pseudo)scienza apprezzata. Giuseppe D’Alessandro, pur avendo delle riserve nei confronti di un tema spesso giudicato pseudoscientifico, intraprende una strada gia tante volte e da tanti percorsa nell’eta moderna. La derivazione dellaportiana del poema, oltre al titolo omonimo, viene a piu ri...

La letteratura fisiognomica ungherese nel Seicento e la tradizione italiana in La tradizione italiana nella vita intellettuale ed artistica in Europa centrale e orientale, (Ideato da Piotr Salwa ,Testi a cura di Danilo Facca), Varsavia, Semper, 2008.

A gesztusnyelv, amellyel Dante helyettesíti vagy kiegészíti az érzelmek és lelkiállapotok kifejezését, egy igen pontosan értelmezett retorikai-poétikai szisztéma hozadéka, amelynek cél-ja, hogy a szavak csupasz értelméhez a test által közvetített érzelmi megjelenítést is hozzáad-ja. A fizikális tünetek és a test megváltozása mindig a diskurzushoz, a személyek közötti kapcsolatok formájához kapcsolódnak, így a jelek értelmezése a kontextustól elválaszthatatlan. A testbeszéd követi vagy gyakran helyettesíti a verbális nyelvi kifejezést, és a gesztusok olvasatát ennek megfelelően a szituációk és a párbeszélő felek kapcsolati viszonyai határozzák meg. A Színjátékban leírt szomatikus jegyek, gesztusok, jelek és testtartások repertoárja rendkívül gazdag és változatos, és a kutatási kritériumok szerint különféle elemzési megközelítést tesznek lehetővé.

Leonardo irodalmi írásai (mesék, aforizmák, próféciák és szellemes mondások) között olvasható egy 1494 körül írt, 96 állat leírását tartalmazó Bestiárium is. Jelen tanulmány célja a legfontosabb antik és középkori források bemutatása, és Leonardo írásának e különböző (egyébként könyvtárában is szereplő) szövegekkel való összevetése. A fő források – Id. Plinius a zoológiai referenciák, Cecco d’Ascoli L’Acerba című műve az állatszimbolika, a Fiore di virtù az erkölcsiségek szempontjából történő – bemutatása révén Leonardo állatos jegyzeteinek céljaira is rávilágít a tanulmány. A zooszimbolikai ismeretek festői kifejezőkészségét és látásmódját gazdagították, így befejezésképpen Leonardo néhány olyan festménye és vázlata kerül előtérbe, amelyek esetében az állatok ábrázolásmódja nyilvánvalóan ezeket a művészi célokat igazolja.

The ancient and medieval sources of Leonardo da Vinci’s Bestiary

Among Leonardo’s literary writings (fables, aphorisms, prophecies, witticism) there is also a Bestiary, written around 1494, which collects the description of 96 animals. In this paper I present the most important ancient and medieval sources, making an analytical comparison with the different texts used by Leonardo (texts that belonged to his library). By presenting the methods of use of his main sources (Pliny the Elder for zoological references, Cecco d’Ascoli’s L’Acerba for animal symbology and the Fiore di Virtù for morality), in addition, we may also identify Leonardo’s motivations in recording the different animals. The zoo-symbolic notions helped to enrich the perspective and range of expression as a painter: for this reason, the last part of the paper refers to some painting and sketches by Leonardo in which the animal representation evidently demonstrates this artistic purpose.

Emanuele Tesauro politikus Aesopusa
Az aesopusi tanmesék több ezer éves története a reneszánsz és barokk korban valóban reneszánszát élte: változatos formában, nyelveken, emblémákon vizualizálva gazdagította a retorikai-etikai-ikonológiai célzattal megtámogatott kommunikációt. Jelen tanulmány a 17. századi itáliai művelődés egyik legfontosabb alakja, Emanuele Tesauro kevéssé ismert tanmese gyűjteményét veszi górcső alá: A phrüg Aesopus politikája
c. műve a korabeli erkölcsiség és antimachiavellista politikai világkép jellemző látlelete. Amikor Tesauro politikai aforizmákra kiélezve átírta a phrüg Aesopus tanmeséit, tudatosan alkalmazta a retorikai funkció morálfilozófiai vetületét, s ennek tanúbizonysága fő műveiben is nyomon követhető, így az ezekkel való összevetés megkerülhetetlen. Tekintve, hogy a tanmesék tekintélyes részében állatok testesítik meg az emberi erényeket és vétkeket, a tanulmány a zooszimbolika jellegzetes morálfilozófiai aspektusaira is figyelmet fordít.

The thousands years old history of Aesop’s fables truly lived their renaissance in the renaissance and baroque age: it enriched the communication, supported by rhetorical-ethical-iconological intent, by visualizing with diverse form, languages and emblems. This study examines the little-known fable collection of Emanuele Tesauro, one of the
most important author of the 17th century Italian literature: his literary work intituled The Phrygian Aesop’s policy is the mirror of the period, the morality and anti-Machiavellian politics worldview. When Tesauro rewrote the Aesop’s fables with sharpening to aphorisms, he consciously used the moral philosophical projection of the rhetorical function, and the evidence of it is trackable in his main works, thus the comparison with them is inescapable. Considering, that in the prestigious part of these tales animals incorporate the human virtues and sins, the paper pays attention to the typical moral philosophical aspects of the zoo symbolism.

A legkülönfélébb állatok feltűnése, értelmezése, szimbolikája az itáliai művelődésben, a költészet – természetrajz – ikonológia – művészetek találkozási pontjaira is figyelemmel rendkívül változatos, részben repetitív, részben meglepő variációs elemekkel gazdagított képet mutat.1 A különféle állatrajzolatok között sajátos helyet foglal el egy látszólag egyértelműen interpretálható, bár állattani beazonosításában vitatható, állandó jelzőjétől viszont jobbára elválaszthatatlan kismadár, a ’magányos veréb’. A madárka hosszú évszádokat felölelő jelenléte az irodalomban,
a művészetekben és általában a művelődéstörténetben konstansan kimutatható, értelmezése pedig elsősorban a Biblia, a szentírás-magyarázatok, a középkori enciklopédikus tudás, a misztika alapszövegeire támaszkodik, bár ókori irodalmi szövegekben is tetten érhető irodalmi előzmény. Jelen tanulmány célkitűzése, hogy felvázolja azokat a költészeti és művelődéstörténeti forráspontokat, amelyek Giacomo Leopardi magányos veréb-képét is vagy bizonyíthatóan ihlették, vagy a művelődéstörténetben fontos előzménynek tekinthetők. E költői megfogalmazások természetrajzi leírásokkal, ikonológiai számvetésekkel is interakcióba léptek, így a művelődés több műfajának hatásmechanizmusát is szemléltetik.

La letteratura fisiognomica ungherese nel Seicento e la tradizione italiana
in La tradizione italiana nella vita intellettuale ed artistica in Europa centrale e orientale, (Ideato da Piotr Salwa ,Testi a cura di Danilo Facca), Varsavia, Semper, 2008.

La fisiognomica – che mira ad individuare l'indole e le inclinazioni di una persona attraverso i segni del corpo e del comportamento – è una visione latente, rintracciabile anche nella Commedia quando il poeta presenta le anime viziose e virtuose. Nella Commedia, grazie alla fantasia, alla capacità raffigurante del poeta e al posto centrale delle moralità, ci troviamo di fronte a una incredibile ricchezza di caratteri, affetti e forme comportamentali. Dante con la poliedricità dei moti, suoni e sguardi delle anime fa vedere le manifestazioni del dolore, dell’ira, del piacere e della
preoccupazione e di tutti gli altri affetti.
Il saggio, dopo un preambolo letterario-culturale analizza alcune figure animali dell’Inferno per illustrare quanto può aggiungere alla loro interpretazione morale la conoscenza dei segni fisiognomici. Fra le figure analizzate dal punto di vista fisiognomico ci concentriamo, fra l'altro,  sulle tre fiere del canto I, su Brunetto Latini, su Gerione...

Gli studi critici degli ultimi decenni dedicati al Mondo creato di Torquato Tasso, malgrado i riscontri pur necessari con il capolavoro, non lo descrivono più come un poema «non condotto alla perfezione» o un «canto funebre dell’uomo», ma lo considerano l’epilogo necessario e l’interpretazione ideologica dell’oeuvre tassiana. A mio avviso, il poema sulla creazione, a causa della teoresi biblica e delle fonti utilizzate, può essere inserito a buon diritto anche fra le opere teoriche dell’ultimo Tasso, essendone il compimento poetico e teoretico. Dopo un attento esame del quinto e del sesto giorno, nel Mondo creato tassiano possiamo trovare in perfetta sintonia la raffigurazione delle curiosità con un perfetto equilibrio tra fantasia e realtà, il virtuosismo delle descrizioni ricche di figure retoriche, il movente pedagogico-morale, l’amalgama della realtà cosmogonica con le visioni poetiche e il glossario dei singoli elementi della fauna.

DEI CITTADINI. Nel plasmare la società civile, Alberti, con il suo romanzo satirico, trovò una soluzione geniale, pur non sempre originale, se pensiamo a qualche predecessore classico, tra cui Luciano: la satira, l'approccio umoristico-satirico, infatti, permette di interpretare la pressante realtà con allusioni o con riferimenti che hanno sempre connotazioni filosofiche e soprattutto morali. Le favole mitologiche o pseudomito-logiche non solo rappresentano le divinità in composizioni poetiche, ma, come ha dimostrato ormai Garin, contengono le più profonde considerazioni etico-esistenziali dell'umanista: bisogna quindi sottolineare il profondo significato filosofico del Momus e degli altri scritti morali dell'Alberti, i quali, per la poliedricità dell'autore, esprimono e trasmettono una multiforme visione allegorica della realtà. Il suo modo di filosofare incentrato sulle metafore, sulle favole e sui miti, non mira tanto alle ca-tegorie logico-razionali quanto piuttosto alla forza della parola suasiva la quale ov-viamente deve divertire e insegnare. Anche il nostro autore era profondamento con-vinto del fatto che gli stessi Antichi avevano usato le divinità per simboleggiare le più diverse «inclinazioni dell'animo che ci spingono a questo o a quall'altro com-portamento». Il ragionamento morale dell'Alberti si sviluppa attraverso percorsi intuitivi in cui le analogie si verificano anche nelle tante potenzialità visive delle immagini.

A Genealogiae az európai kultúrtörténet kivételes alkotása, amely a középkori enciklopédikus hagyományon túllépve, és mintegy annak szintéziseként a mitográfiai leírásokban és a mítoszok értelmezésében a humanizmus eszme- és eszköztárát előlegezte meg. Latin és olasz verzióban egyaránt jelen volt az itáliai reneszánsz kultúrájában, és különösen a klasszicista mitográfiákban, ikonológiai kézikönyvekben,
udvari, karneváli ünnepek alkalmából bemutatott mitológiai jelenetek
tervezésében szerepelt forrásként. Boccaccio Genealogiaéje a legfontosabb kapocs a reneszánsz és a középkori mitológia magyarázatok között. A tanulmány a reneszánsz kor új mitográfus nemzedéke, az ikonológia és az udvari reprezentáció gazdag Genealogie hagyományait mutatja be.

Il libro bilingue contiene la traduzione in ungherese di due versioni di un Memoriale di Diomede Carafa alla futura regina ungherese, Beatrice d'Aragona. Il testo latino di Colantonio Lentulo dal titolo Institutione vivendi (pp. 11-46) è seguito dalla traduzione in ungherese di Dávid István Lázár (pp. 47-84), mentre la versione originale italiana e un saggio di Benedetto Croce (pp. 113-129) dedicato ai memoriali di Diomede Carafa sono stati tradotti in ungherese da Éva Vígh (pp. 85-111). Il volume si conclude con il saggio di Éva Vígh sull'Institutio vivendi cortigiana e Diomede Carafa (in versione italiana [pp. 131-150] e in ungherese [pp. 151-170]).

Vígh Éva legújabb kötete a XIII-XVII. századi olasz művelődés- és irodalomtörténet sajátos szempontú bemutatására vállalkozott húsz fejezetben. A középkor, a reneszánsz és a barokk kor legjelentősebb szerzői és műfajai esetében az állatok szimbolikus jelentésére és a zoomorf interpretáció szerepére összpontosított. Dante griffmadara, Petrarca főnixe, Boccaccio macskái, Ariosto hippogriffje vagy Machiavelli szamara mellett megismerkedhetünk a középkori és a reneszánsz bestiáriumokkal. Leonardo da Vinci állatoskönyve, amelynek teljes fordítását is olvashatjuk, ikonológiai magyarázatokkal vetíti előre a Cesare Ripa vagy Giulio Cesare Capaccio emblémáskönyvét jellemző állatszimbolikát.
A Tasso költői világát benépesítő állatalakok értelmezése, az aesopusi hagyományt folytató reneszánszkori állatmese és Della Porta fiziognomikus-zoomorf világképe a barokk korba vezeti át az olvasót. E korszak udvarainak politikáját Tesauro állatmese-gyűjteményének politikai aforizmáin keresztül szemlélteti a kötet. A legnagyobb barokk költőnek, Giambattista Marinónak az állatok védelmében tartott akadémiai beszéde (szintén teljes fordításban) a mai olvasók számára is megfontolandó üzenetet közvetít.
Az egyes fejezetekhez tartozó mintegy 150 fekete-fehér és színes állatos illusztráció is a humanitas és az animalitas közötti morális átjárhatóságot érzékelteti.

In a century dominated by Petrarchan lyricism, ethical
treatises, epics and linguistic debates, Ortensio Lando’s literary
activity is marked by an approach that ironically combines the
fundamental questions of thought under the banner of paradox. The
rhetorical figure of paradox, which also becomes a literary genre, is in
itself an excess. In fact, it is an argument that exaggerates and
contradicts common experience not only in Lando’s Paradossi (1543),
but also in his Sermoni funebri de vari authori in morte di diversi animali
(1548). The latter work, moreover of European circulation, in eleven
orations declaims the conflicts between the animal kingdom and
mankind, transgressively demystifying the high genre of the funeral
sermon. The article aims to present through the sermon dedicated to
the louse how between excess and intolerance of the rules profound
truths of human thought are proffered, with the use of irregular
rhetorical and linguistic forms and the non-conformist elaboration of
traditional themes.

Il Convegno si focalizza sul tema dei “Corpi in movimento” interpretando l’antica Fisiognomica, di cui della Porta è stato il massimo rappresentante, alla luce degli attuali studi di semiotica (prossemica ecinesica) e si propone la duplice finalità di promuovere un confronto delle idee attraverso i contributi di illustri relatori nazionali e internazionali esperti della materia che facciano il punto sullo stato dell’arte, forniscano informazioni utili ad una conoscenza più ampia e articolata delle tematiche affrontate, propongano nuove linee esegetiche e prospettive di
studi. La seconda finalità è quella di divulgare tra docenti, studenti e cittadini interessati un ulteriore tassello del grande mosaico culturale che caratterizza il territorio metropolitano, rappresentato appunto dalla produzione letteraria, teatrale e scientifica di Giovan Battista Della Porta, nel quadro della cultura rinascimentale e seicentesca napoletana e
internazionale.

ÉVA VÍGH
The Image of the Baroque Prince in Guido Casoni’s Political Emblems

The paper presents and analyzes briefly the Italian Baroque poet, Guido Casoni’s (1561–1642) Political Emblems, which contains twenty chapters. In the work the author fused the visuality of the iconology with the key terms of treatises on the reason of state. The twenty emblems cover the issues of the just regal government, considered important by Casoni, without any thematic or political‐ideological classification. Otherwise each of these (wisdom, justice, religion, silence / dissimulation, flattery, etc.) is discussed in detail by the political literature of the counter‐reformation, and exquisitely reflects the antiMachiavellian position that, in the name of the reason of state, subordinates the political action to the Catholic religion and morality. We can read in fact a small treatise rhymed on the reason of state by which we can have an idea of how an average intellectual, during the counter‐reformation, in the first three decades of the 17th century, could
interpret the relationship between politics and morality.

ÉVA VÍGH
Zoo-Iconology. Animal Symbology of Senses and Sensuality in Cesare Ripa’s Emblem Book

The paper was born with two purposes. On the one hand, it aims to draw attention to animal symbology, a segment that has not been duly studied in the specialized literature dedicated to Ripa, although rich of important and deep analysis. Moreover, through the zoomorphic representation of the senses and sensuality, we can get an idea about the sources, the iconographic references and the use of plurisecular “animal signs”
on the basis of which the emblems were elaborated by Ripa, when he represented the properties of about 130 species of animals (considering the various editions). If we take into consideration the role and use of animals in the Iconologia, from the point of view of animal signs, we focus on the symbolic representation of the senses, given that in medieval
cosmology the sensory faculty of animals, due to one or more senses, subtle indeed, was connected to the analogous-zoomorphic system of human knowledge and perception. In this context, through the interpretation of animal symbology, one could not ignore the zooiconological representation of Lechery and Lust, concepts linked to sensuality.

Keywords: iconology, iconography, Cesare Ripa, animal symbolism, bestiary