Vol. 18, Issue 2, 2023: 35–45 DOI: 10.15170/MG.2023.18.02.03 Pap, Norbert1 A mohácsi csata kései áldozatai. Jegyzetek a Mohács szimfóniához The Latest Victims of the Battle of Mohács. Notes for the Mohács Symphony ABSZTRAKT A kötetben több olyan tanulmány is olvasható, amely jelentősen továbbviszi a Mohács-kutatás ügyét. Az írások szervesen épülnek rá az elmúlt öt évben a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem konzorciumában megvalósuló „Mohács 1526–2026 Rekonstrukció és Emlékezet” elnevezésű tudományos programra. Néhány szerző megállapításával ugyanakkor érdemes vitába szállni, ezért is született ez a cikk. A szövegben szereplő felvetések két fő területre irányulnak: az írás első részében a Mohácsi-síkság, illetve az 1526-ban az országban vonuló hadseregek által használt terek, utak földrajzi jellemzőivel kapcsolatos vitákról olvashatunk. A második részben a csata helyeihez kapcsolódó emlékezetpolitikai torzítások kerülnek fókuszba: a kádári pártállam az 1970-es években miképpen használta fel saját céljaira Mohácsot, milyen új, „emlékezeti földrajzot” hozott létre. A kritika ugyanakkor nem terjed ki a kötetben szereplő összes írásra, csak azokra, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a fenti két témához. Kulcsszavak: mohácsi csata, csatatáj, emlékezeti földrajz, katonai földrajz, Mohács ABSTRACT The book includes several papers that will significantly advance the cause of research on Mohács, 1526. They contribute to the progress of the scientific programme “Mohács 1526-2026: Reconstruction and Memory”, which has been carried out over the last five years by the consortium of the ELKH Centre for Humanities and the University of Pécs. However, the findings of some of the authors are worthy of discussion, which is why this article has been written. The arguments presented in the text concentrate on two main areas: the first part of the text deals with the debate on the geographical features of the Mohács Plain and the areas and roads used by the armies marching through in 1526. The second part focuses on the political distortions of memory associated with the battle sites: how the Kádár party-state used Mohács for its own purposes in the 1970s and how it created a new ‘geography of memory’. The critique does not, however, cover all the papers in the volume, but only those that are in some way related to the two themes above. Keywords: Battle of Mohács, military landscape, memorial geography, military geography, Mohács 1 DSc, Full Professor, University of Pécs, H-7624 Pécs, Ifjúság u. 6. E-mail: pnorbert@gamma.ttk.pte.hu, ORCID 0000-0001-8243-4213 35 Vol. 18, Issue 2. Varga, Sz., & Türk, A. (szerk.) (2022). Mohács szimfónia. Tanulmányok a mohácsi csatával kapcsolatos kutatások eredményeiből [Mohács Symphony. Studies on the new research achievements on the Battle of Mohács 1526]. Martin Opitz Kiadó, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Intézete, 248 p. ISBN: 978-615-6388-31-5 A csatatáj földrajza A tanulmányok jelentős része erősen reflektál az előző évek földrajzi rekonstrukciós munkájára. A „Mohács szimfónia” nemcsak általánosságban képezi le a „Mordortól Mohácsig” kötet főbb témaköreit, de meglehetősen sok (20 körüli) névemlítés, szakirodalmi citáció is konkretizálja a kapcsolatot. Ez azt üzeni, hogy az elmúlt öt év alatt az a szempontrendszer, amit annak idején a csata kutatására konzorciumunk kialakított, mára elfogadottá, sőt a tudományos vita egyik meghatározó irányává vált. A történeti földrajzban gyökerező gondolkodás egész sor kötetbeli tanulmányt áthat. Véleményem szerint a szerzők közül többen is jelentősen hozzájárultak a csatának az események környezeti jellemzőin alapuló megértéséhez. Kiss Andrea, Viczián István és Varga Anna tanulmányait elsősorban azért szükséges itt kiemelnem, mert a kutatás alapkérdéseihez szóltak hozzá korrekt, szakszerű és meggyőző módon. Kiss „A kis jégkorszak, a Spörer minimum és Mohács” című tanulmánya a hadjárat idejének időjárási viszonyait tárgyalja nagyon izgalmasan és hitelesen. Ezzel a hadjárat menetének rekonstrukcióját segíti elő.. Vicziánnak „A Duna domborzatformáló hatása Mohács környékén és az 1526. évi mohácsi csata” című írása továbbgondolja a „Mordortól Mohácsig” kötet hidrográfiai vonatkozásait, azonban annál sokkal részletesebben, adatgazdagabban foglalkozik a Duna szerepével. Az eredmények a korábbinál árnyaltabb képet adnak, de a lényeget tekintve nem hoznak jelentős változást. Varga „Az ártéri növényzet értékelése terepi és irodalmi adatok alapján a mohácsi csatatáj kutatásában” című elemzéséért személyesen is hálás vagyok, mert alkalmazza az általam magyarított „military landscape”, azaz a csatatáj fogalmát. Az elemzés érdemei azonban ennél jelentősebbek: a Mohács környéki táj kora újkori természetes növénytakarójával, illetve a tájhasználatával kapcsolatban kínál számos kérdésre választ. Ennek különösen a Földvár birtok területhasználati jellemzőire vonatkozó kutatásban lehet hasznát venni. Szávoszt-Vass Dániel is a földrajzi vitához kapcsolódik a „Támpontok a Mohácsi-Duna medrének 1526-os rekonstrukciójához” című, gondolkodásra késztető írásával. A korábbi vizsgálatokkal ugyancsak összekapcsolódik Pánya Istvánnak az „Úttalan utakon. Adatok a késő középkori Bodrog vármegye úthálózatához” című munkája. A mohácsi csata és tágabban az 1526. évi oszmán hadjárat értelmezésében a térkapcsolatoknak fontos szerepe van. A kifejezetten érdekes elemzés számos adattal gazdagítja a csata idejének térségi topográfiáját. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az 1526-os, Dunán történő átkelések lehetséges helyeire vonatkozó feltételezéseiben az egyik megállapítása problémás lehet. A mohácsi csatával kapcsolatban lényeges adat, hogy Tomori Pál serege (Pétervárad eleste után) a Duna bal partján történő visszavonulást követően a király parancsa alapján a küllődi (ma Kolut) réven kel át a folyón, hogy később egyesüljön a fősereggel. Ezt az ún. Verancsics-évkönyv alapján tudjuk. A forrásban az is megjelenik, hogy ez fontos átkelő, amit például 36 Pap, Norbert A mohácsi csata kései áldozatai. Jegyzetek a Mohács szimfóniához Szapolyai János is használ 1529-ben, amikor keletről jövet Mohácsnál Szulejmán elé járul, hogy meghódoljon neki. Pánya ezt a következőképpen értelmezi: Tomori a folyó jobb partjára Küllődnél úgy kel át, hogy serege Kiskőszegnél, azaz a mai Batinánál jut át a jobb partra. Ez azonban aligha lehet igaz, hiszen a küllődi (kölledi) átkelő jóval feljebb fekszik, vele szemben pedig nem Kiskőszeg van. Tomori a folyó mentén vonulva elhalad Bezdán mellett (ez fekszik Kiskőszeggel szemben), majd jó tíz kilométerrel északabbra, az ott található átkelőt védő küllődi várnál kel át a Dunán. Azért ott, mert a folyó azon szakaszán mindkét part konszolidált és kikötésre is alkalmas, ami egyébként máshol nem jellemző. Persze megtehette volna, hogy délebbre, a Bezdán-Kiskőszeg átkelőnél kel át a jobb partra, de nem így járt el. Nyilván azért nem, mert a küllődi átkelő jobban szolgálta céljait – a miérteken érdemes lenne tovább gondolkozni. Az utóbbi időben több olyan vizsgálat is zajlott, amely a Mohácsi-sziget topográfiája kérdéséhez érdemben hozzájárult (Konkoly, 2012; Herczeg & Moró, 2023). Talán érdemes lenne ezen a területen az erőfeszítéseket összehangolni. Ugyancsak a földrajzi kérdéskörhöz szól hozzá B. Szabó János is, amikor a „Magam mentségére: még egyszer II. Lajos halálának helyszínéről” címmel újból vitába száll azzal a rekonstrukciós értelmezéssel, amit korábban szerzőtársaimmal együtt közöltünk a király halálának körülményeiről. Argumentációját négy pontba szedve közli: a dolog személyessége miatt ezekre részletesen, pontokba szedve reagálok. B. Szabó az első pontjában visszautal arra, hogy a vita 2018-ban azzal kezdődött közöttünk, miszerint ő Kiss Béla helytörténész 1976-os felvetésére utalva elgondolkozott a következőkön: a Csele torkolatánál lehetett-e valami olyan, félig mesterséges víztest (fok), amibe II. Lajos belefulladhatott. Idézi, hogy Kiss egy 1323-as dokumentumra utalt, miszerint a Cselénél volt kilenc halastó (piscina). A II. Lajos haláláról a Mordortól Mohácsig kötetben írt tanulmányunkban az olvasható, hogy Kiss, majd nyomában B. Szabó felvetésében (237. oldal, 104-es lábjegyzet) szereplő kilenc fok vagy halastó a Csele-birtokhoz tartozott, de azok nem a Csele-patakhoz, hanem a Dunához kapcsolódtak. Tringli István jóvoltából ismerhettük meg ezt az 1323-ra datált, egy helyi hatalmaskodásra utaló dokumentumot (Tringli, 2021). Tringli tisztázta, hogy a szövegben szereplő piscina valójában fokokat jelöl, melyek a Duna mentén voltak. A szövegben a következő olvasható: …stagna seu pisscinas suas in fluvio Danubii habitas ad Mohach pertinentes…” („az ő Dunán lévő, Mohácshoz tartozó tavait vagy halastavait harmadik éve halászni kezdték”). Látható, hogy a fokok a Dunához és nem a Csele-patakhoz kapcsolódtak. A magyarázat pedig egyszerű: a Csele-birtok kiterjedt a Mohácsi-szigetre is (erre mutat, hogy a szigeten van Csele nevet viselő erdő is), és a nevezett fokok a Mohácsi-Duna bal partján, az ártéren helyezkedtek el. Mint kiderült, évszázadokig szolgálták a helyi gazdaságot a Csele-birtokon, de nem a Csele patak mentén. B. Szabó második pontja egy fogalmi kérdés: a Csele torkolata környékén volt-e ártér a Mohácsi-Duna jobb partján? Amellett érvel, hogy igen, volt ártér, és ha volt, akkor nincs igazunk a rekonstrukcióval, hiszen azt állítottuk, hogy a Csele környékén a jobb part magaspart, amit a víz nem eláraszt, hanem rombol. Szigorúan terminológiai értelemben B. Szabónak valóban igaza van. Az árvíz a vízfolyás középvízi medrének partélét meghaladó, a középvízi medréből kilépő víz. Ártérnek pedig azt a területet nevezzük, amelyet a folyók árvizei az árvízvédelmi művek megléte nélkül elöntenének. A csata idején a Duna és feltehetőleg a Csele is áradásban volt, legalábbis a középvízi meder 37 Vol. 18, Issue 2. partélét a vízszint meghaladhatta, a középvízi medréből pedig kilépett, mégpedig anélkül, hogy lett volna bármi korlátozó védmű. A Duna jobb partján tehát ezen a szakaszon volt néhány méternyi, a Csele torkolata környékén pedig, ahol a behordott hordalék, illetve a dunai zátonyképződés miatt a tér kissé kitágulhatott, pár tucat méternyi szélességű ártér. Ettől azonban még a magaspart és a torkolat rombolása fennállt. A vita köztünk ugyanakkor nem terminológiai, hanem gyakorlati: kialakulhatott-e fokrendszer (konkrétan a fent említett kilenc fokról volt a vitában szó), vagy egyáltalában akár csak egy fok is a területen, ami alkalmas lehetett arra, hogy a király halálának helyeként számításba vehessük? Figyelembe véve ennek a nagyon szűk, párméteres jobb parti ártérnek az adottságait, a fölé magasodó és hosszabb ideje pusztuló löszpartot, és a folyamatosan nyugat felé húzódó folyómedret azt látjuk, hogy egy olyan szélességű ártérnek, amelyben a nevezett fokrendszer vagy egyáltalán egy fok kialakulhatna, semmi nyoma nincs. A patak torkolata környékén ezzel szemben nem fokrendszer, hanem egy gyorsan pusztuló zátonyrendszer alakult ki. Erről írt B. Szabó. A zátonyos, csatornákkal is átszőtt Csele-torkolat 1526-os jellemzőiről éppen a változékonysága és a folyamatos pusztulása miatt nem tudunk semmit. Azt viszont megalapozottan állíthatjuk, hogy a kérdéses vízjárta terület nem volt egy évszázadokig használt halastó (fok)rendszer része. A kérdéses tanulmányunkban be is mutattuk egy 250 éves idősoron, hogy ezen a folyószakaszon a zátonyok néhány évtizedenként elpusztulnak, újra alakulnak, ahogy a folyó változó energiája, üledékhordó képessége azt diktálja. A Csele torkolata itt folyamatosan húzódik, hátrál nyugat felé. A Mohácsi-Duna medrének tágulása, áthelyeződése miatt a jelenlegi torkolat százméteres nagyságrenddel is nyugatabbra van, mint a középkorban volt. Ennek alapján belátható, hogy az 1323 és 1526 között stabilan létező halastórendszer a Csele torkolatában több mint valószínűtlen. Ami viszont biztos: a területet a folyó nyugati partján egy lösz magaspart uralta, ami folyamatosan pusztult a kérdéses időszakban. A harmadik, nekünk címzett pont szerint a „Magyarország felszíni földtana” című térképen a Csele mentén a kartográfus „mocsári üledéket” mutat egy sávban. Ezt annak kapcsán veti fel, hogy azzal érveltünk a Csele mellett fekvő halastavak ellen, hogy ha a patak mentén évszázadokig halastavak voltak, akkor ott vízi üledékek, főként pedig vízzáró réteg (gyakorlatilag agyag) nyomai látszódnának nagy felületen. A kérdéses piscinas-ról, azaz halastavakról azonban kiderült, hogy azok fokok, tehát eleve nem lehettek a löszbe vágott, V-alakú mederkeresztmetszetű Csele mentén. Ezt továbbra is állítjuk, de a felvetésére is választ tudunk adni. A félreértés alapja a tematikus térkép általa történt hibás értelmezése. A térképeken a kartográfus hagyományosan nem a valós méretében mutatja be a földfelszíni jelenségeket: különösen nem a tematikus térképeken, mint amilyen egy földtani térkép. Ennek az az oka, hogy ha helyes méretben ábrázolna, a térképen sok esetben nem lehetne észrevenni a jeleket. Az tehát, hogy a kartográfus a Csele mellett kék sávval érzékelteti a vízi üledékek jelenlétét, nem azt jelzi, hogy ott egy széles mocsárvilág, netán tavak sora volt, hanem csak azt, hogy a vízfolyás vízi üledékeket produkál a medrében. A kérdéses, nagy áttekintést lehetővé tevő geológiai térképen a ceruzavonal is kilométeres szélességet képezne, ezért a torzítás. Ez a térkép tehát nem alkalmas arra a célra, hogy valós, méretarányos képünk legyen az üledékek kiterjedéséről. 38 Pap, Norbert A mohácsi csata kései áldozatai. Jegyzetek a Mohács szimfóniához A negyedik pont arra vonatkozik, hogy 1526-ban a szultáni sereg szeptember 3-án, hétfőn Mohácsot elhagyva észak felé – B. Szabó értelmezése szerint – a Cselén egy hídon átkel, majd letáborozik. Mivel a szultáni hadinapló ezen a napon egy jelentős szélességű vízről, tóról számol be, amelyen a sereg eleje átkel, majd letáborozik, ez a szerző számára jelentős érv amellett, hogy a Csele a korban jelentősebb vízfolyás lehetett, mint azt korábban gondoltuk. Ha pedig ez így volt, a király is belefulladhatott. A szultáni hadinapló ezen adatairól mi korábban azt írtuk, hogy a szeptember 3-i menettáv Bátáig, azaz a Sárvízig tartott, továbbá azt is, hogy a Csele a középkori Mohácstól mindössze négy kilométerre található, így túl közel van a városhoz, és a leírás nem is illik a patakra. Itt most annyit állítanánk szembe B. Szabó János felvetésével, hogy a szultáni sereg mintegy 190–195 km utat tett meg Mohácsról Budára vonulva, mégpedig 8 nap meneteléssel. A napi menettáv – sík területen haladtak, pár kisebb vízfolyáson kellett csak átkelniük, ellenállást nem tanúsított senki – 23–25 km lehetett. Szeptember 3. hétfői nap volt, amikor elindultak, majd kedden a táborban maradtak, nem vonultak tovább. Szerdán átkelnek 3 hídon, vízfolyásokon, csütörtökön pedig már Toliszban (Tolna), pénteken pedig (Duna)Földvár városától északra táboroznak. Innen pedig további négy nap alatt, mintegy 100 km-t megtéve jutnak el Budáig. Ha a szerző feltételezése helyes lenne, és a törökök szerdán érnek csak Bátára a Sárvízhez, akkor csütörtökön nem 25 km-t tettek volna meg, hanem 50-et, ami lássuk be, lehetetlen. A kötetben helyet kapott Varga Szabolcs tanulmánya is, amely Brodarics és Istvánffy csataleírását hasonlítja össze. Azt vizsgálja, hogy utóbbi miben tudhatott esetleg többet, mint az Igaz történet szerzője, és hogy ez a többlettudás vajon milyen forrásból származhatott. Elemzésében kitért a földrajzi vitára is, főként Istvánffy helyismeretét feltételezve. A két forrás összehasonlítása ígéretes módszernek tűnik, de sajnos a csata képe ettől nem lett élesebb. Néhány esetben félreértések, pontatlanságok is feltűnnek a szövegben. A szerző írásában újratárgyalja azt a nagyjából száz éve már lezárt kérdést, hogy Brodarics mérföldje vajon hány méter. Gyalókay Jenő hadtörténész még 1926-ban végigszámolta, és 8,353 km-ben, míg ugyanekkor Halmay Barna 7,5 km-ben határozta meg. Hosszú évtizedek óta elfogadott, hogy Brodarics a mérföldjében 8–8,5 km közötti mértékkel kalkulált. Varga módszere, hogy a forrás szövegében olvasható néhány nagyobb, több tíz kilométeres vagy 100 kilométer feletti távolságot a Brodarics szövegében szereplő kerek (tehát tizedes értékeket nem tartalmazó) mérföldadat értékével összeveti. Majd az így számolt távolságokból különböző hosszúságú mérföldértékeket nyer (a konkrét példáiban 8,312 km, 8,5 km, 11 km stb.). Ezen osztás-/szorzásműveletek nyomán végül arra jut, hogy szerinte a mérföld értéke 8,5–10 km közötti. A számolgatás értelme akkor derül ki, amikor Varga, Brodarics nyomán, a csata helyét – Mohácstól egy mérföldre délre – 8,3 km-ről kifeszíti 10 km-re, hogy a korábban Sudár Balázzsal közösen közreadott tanulmánya Földvár falujának hipotetikus helyével összefüggésbe hozhassa. A módszertani probléma ezzel egyrészt az, hogy a forrás szövegében szereplő mérföldadatok nyilvánvalóan nem mértek, hanem becslések (nem volt még benzinelszámolás, taxitarifa, buszmenetrendet sem kellett tervezni, szóval a modern életünkben fontos precíz távolságadatokra még nem volt szükség). Így a számításnak ez a módszere helytelen, mert szelektív mintán nyugszik. A másik, nagyobb gond az, hogy a csatatér ilyen meghatározásának céljára a tíz kilométeres mérföldérték is kevés, mert az Udvar falu feletti, Varga által leírt „hosszú domb” a középkori Mohácstól 13–14 km-re van. Továbbá 39 Vol. 18, Issue 2. érdemes megemlíteni, hogy a csatahely meghatározására nemcsak ebből az egyetlen adatból, hanem tucatnyi más környezeti adat együttállásából kell következtetnünk. Földvár falu kérdése a tanulmányban úgy jelenik meg, hogy “Földvár települést Sudár Balázzsal 17. századi források alapján a mai Udvar környékére lokalizáltuk, és ugyanerre az eredményre jutott B. Szabó János és Végh András is középkori iratok adataiból.” Azt, hogy ez a lokalizáció miért nem helyes, más helyeken már megírtuk. Van történeti térképünk Földvár falu helyéről 1700-ból, ezenkívül többféle, egymást kiegészítő és erősítő számítás és régészeti felmérés is egyértelműsíti elhelyezkedését a Borza-patak mentén. Ugyanakkor arra is fel kell hívnom a figyelmet, hogy B. Szabó János és Végh András középkori iratokra támaszkodó azonosítása valójában éppen ellenkező eredményre jutott, mint Varga és szerzőtársa: „Földvár falu a Török-dombtól délre, a Borza-patak és a Duna ártere között, az Udvartól északra eső területen helyezkedett el” – írta B. Szabó és Végh (2020, p. 72.). Ezzel Sátorhely közigazgatási területére tették le voksukat, nem pedig Udvaréra, tudniillik itt a két terület között a Borza a fő határ. Az adatolási gondok máshol is jelentkeznek. Ahogy írja, Tomori serege augusztus közepén érkezik Küllődre. Érthetetlen, hogy Varga milyen alapon állítja, hogy 10 ezer fős volt a serege. Brodarics tájékoztatása szerint 5–6 ezer főről lehetett szó. Az, hogy hol táborozott le ez a lovasságból és naszádosokból álló hadtest, nincs alátámasztva. A szerző által leírt baranyavári táborozásnak nincs nyoma a forrásokban, Tomori stratégiai elképzeléseit pedig biztosan nem tükrözi. A megoldás a küllődi rév használatának értelmezése körül van, ahogy Pánya kötetbeli cikkére vonatkozóan fentebb már említettem. Ez az állítás tehát bizonyításra szorulna, mint még sok minden más is a szövegben. A csata lefolyásáról Varga Szabolcs azt írja, hogy az 17:00-kor kezdődött, és mivel “a nap 20 óra után szállt alá”, a küzdelem mintegy három óra hosszan tartott, és hogy „ezt az oszmán források is megerősítik”. Ezek az adatok teljesen elhibázottak. A csata Brodarics szerint négy óra körül kezdődött, és nagyjából napnyugtáig tartott. 1526. augusztus 29-én a teljes napnyugta 18:31-kor, a polgári szürkület vége 19:06-kor volt (Gyenizse et al., 2022 alapján számítva). Brodarics a csata időtartamára másfél órát állít, legalábbis addig van jelen, amíg a menekülőkkel nem távozik. A szultáni hadinapló szerint a harc két óra hosszat tartott. Ennek alapján 17:30 körül már megindult a magyar sereg menekülése, hat óra után nem sokkal pedig alábbhagyott a küzdelem. A külföldi zsoldos gyalogság lemészárlása még eltarthatott egy ideig, de abban a források egyetértenek, hogy a leszálló sötétség és egy jótékony vihar véget vetett a harcoknak, de talán nem egyszerre és nem minden helyen. A keresztény gyalogság nem volt 16 ezer fő, ahogy Varga állítja. 12–13 ezernél nem voltak többen. Az 1500 hadifogoly [hadinapló: 2000!] kivégzése nem a csata után másnap, hanem augusztus 31-én volt. A király halálának helyét illetően a brodaricsi verzió és Istvánffy állítása között pedig nincs érdemi eltérés, csak más fogalmakkal írták körül a helyet – ahogy azt más helyen már leírtuk – mindkét forrás nagyjából helyesen. 40 Pap, Norbert A mohácsi csata kései áldozatai. Jegyzetek a Mohács szimfóniához A csata helyeinek emlékezete A kötet másik említésre méltó jellemzője az, hogy felvállal egyfajta folytonosságot. A 2020-ban megjelent „Eke mentén, csata nyomában” című kötet (Haramza, M. et al., 2020) után a „Mohács szimfónia” is egyfajta tisztelgés Szűcs József előtt. Mindkét kötet az ő egykori teljesítményével kapcsolatos emlékezéssel kezdődik. Ez arra mutat rá, hogy mindkét kötet szerkesztői fontosnak tartják azt a hagyományt, amely szerint Szűcs úttörő kezdeményezése alapján a mohácsi csata kutatása Majs környékén immár 50 éve zajlik. Az „Eke mentén” c. kötet közli Szűcs József 2008-as díszpolgári laudációját, míg a minap megjelent „Mohács szimfónia” kötet Haramza Márk Szűcs Józseffel készített interjújával kezdődik. Címe: „Öröme ebben csak annak van, akit belülről ösztönöz valami. Beszélgetés Szűcs Józseffel.” Szűcs egy helyi körben jól ismert mohácsi személyiség, aki a mohácsi csatatérkutatás elmúlt évtizedeinek fontos tanúja volt. A kutatásban vagy hatvan éve mindenkit ismert és szinte minden lényeges eseménynél jelen volt. Őszinte elkötelezettséggel foglalkozott a csatával, kereste annak nyomait, rengeteg energiát fektetett hobbijába. Saját elmondása szerint paraszti családban született és hat elemi iskolai osztályt végzett. A mohácsi csata gyerekkora óta foglalkoztatta. Már életében legendás személyiség, a csatatérkutatás viszonyítási pontja lett. Szűcs József 2021-ben hunyt el. Tekintsük át örökségét a csatatérkutatás dokumentációja alapján! A kádári pártállamnak nem volt érdeke a mohácsi csatavesztés alkalmából országos megemlékezést tartani 1976-ban, ugyanis a kor uralkodó, marxista történeti narratívája szerint ez szégyenteljes esemény volt. Ennek alapállítása szerint világos kapcsolat van 1514 és 1526 között: a Dózsa-féle parasztfelkelést vérbe fojtó magyar politikai, egyházi elit elvesztette a dolgozó parasztság támogatását, meggyengítette az ország védekező képességét és szükségszerűen szenvedett vereséget Mohácsnál. A mohácsi csata negatív megítélésű esemény lett: a magyar nemesség országvesztő politikájának lenyomata, egyfajta bizonyítéka. A narratíva fő képviselője Nemeskürty István irodalomtörténész, egy rendkívül tehetséges író, forgatókönyvíró, a korszak egyik vezető értelmiségi szereplője volt. Szigetvár ostromának 400 éves évfordulóján publikálta az „Ez történt Mohács után” című nagysikerű történelmi esszéjét (Nemeskürty, 1966). Az 1968-ban bemutatott Egri csillagoknak, a Mohács után 1552-ig terjedő korszakról szóló mozifilmnek – minden idők harmadik legnézettebb magyar filmjének – pedig ő volt a forgatókönyvírója. Hatása vitathatatlanul óriási. Paraszti származású hősei szájába adott szövegeiben megjelenik az egyházellenesség, természetesen a nyugatellenesség és a nemesi elit kárhoztatása is. Az Önfia vágta sebét című műve a Mohács körüli évtizedekről 1975-ben jelent meg, és óriási példányszámban kelt el (Nemeskürty, 1975). Az 1976-os évfordulót ezek a folyamatok alapozták meg. A 450 éves megemlékezésekre készülődve a nemzeti emlékhelyen a tömegsírok körül a parkosítás, emlékhely-kialakítás során három újabb tömegsír került elő, amiből szenzáció lett. Az 1976. augusztus 29-i sátorhelyi avatáson – vasárnap volt (!) – jelentős helyi tömeg gyűlt össze: a termelőszövetkezeti parasztság, szocialista brigádok, iskolai csoportok, a környékbeli tanácsi és pártelit, valamint a Magyar Néphadsereg képviselői mellett a szenzációra fogékony más helyiek is. Ahogy a korabeli sajtó kiemelte, a katolikus egyház képviselőit nem hívták meg, és el sem jöttek. A vezér41 Vol. 18, Issue 2. szónok Ortutay Gyula etnográfus volt, aki a Hazafias Népfront képviseletében beszélt. Beszédében a szocialista országok szövetségére (ma már nem vagyunk egyedül…), a parasztságra, Dózsára és a termelőszövetkezeti mozgalom sikereire tért ki – az oszmánokra egy szót sem vesztegetett. Az 1976-os mohácsi események rendszerkonform, országos bemutatására a kádári pártállam médiagépezete is komoly erőfeszítéseket tett. 1976. augusztus végén elkészült az a Filmhíradó – a mozikban a játékfilmek előtt kötelezően vetített hírösszeállítás –, amely meghozta Szűcsnek az országos ismertséget. Ekkor jött el az ő nagy pillanata. A híradóból kiderül, hogy 1976-ban a Mohácsi Vendéglátóipari Vállalat karbantartó munkásaként dolgozott, a képernyőn lelkesen szereli a kézmosó lefolyóját. A szocialista társadalom – elméletben legalábbis – uralkodó osztályának tagja, aki paraszti származású munkásként lép elénk. A rendszer igényeinek tökéletesen megfelelő személyiség, aki alkalmasnak tűnt a szereplésre; arra, hogy a kádári média „megfuttassa”. Annál is inkább, mert Szűcs rendelkezett az ehhez szükséges kommunikációs készségekkel. A Filmhíradót nagyjából 700 ezren nézték meg az országban. A Filmhíradó „A mohácsi csatatér régészeti kutatása”2 című hosszú összefoglalójában, illetve ennek nyomán a nyomtatott sajtóban is ő lett Mohács kutatásának hőse. A példányszámok alapján a nyomtatott sajtó további 2–3 millió olvasóval ismertette meg alakját. Ezek a beszámolók arról szóltak, hogy Szűcs, a munkás, olyan ember, aki szabadidejében kutat, török szótárt forgat, dokumentumokat gyűjt, járja a terepet, és ő vezette el a hivatásos régészt a tömegsírokhoz. Továbbá ő az, aki megtalálta a csatateret Majs mellett, sőt bizonyítékként a kamerák előtt bemutatta az általa ott felgyűjtött török ágyúgolyókat is. Értelmiségi a Filmhíradóban nem szólal meg, rajta kívül csak a narrátor beszél. Érdemes az interjúkból, a sajtóban megjelent közlésekből származó információkat összevetni a kutatási dokumentációval, és megvizsgálni a kutatás helyi társadalmi, politikai kontextusát. Papp László, az első tömegsírokat feltáró régész 1973-ban meghalt, így nem kommentálhatta az eseményeket, ugyanakkor fennmaradtak a feljegyzései. Ezekből kiderül, hogy valójában Koller Márton fogatos vezette el őt a sátorhelyi tömegsírokhoz; a ránk maradt jegyzőkönyvben azt is megjegyzi, hogy Szűcs József helyi lakos „kéretlenül” csatlakozott hozzájuk. Szűcs tehát fontos tanúja volt a tömegsírok kutatásának. Hogyan és miért lépett elő tanúból főszereplővé? Ahogy említettem, Papp 1976-ban már nem élt, de nem is lett volna alkalmas arra, hogy a rendszer posztumusz hősévé váljon. A Horthy-korszakban jogászként fontos társadalmi pozíciót töltött be, ezért a szocializmus idején eltiltották a hivatása gyakorlásától. 1964-ben nyugdíjba vonul, de utolsó éveiben, a hatvanas évek végén beköszöntő, átmenti politikai enyhülés idején rehabilitálják. Koller sem egy tipikus kádári hősfigura: német nemzetiségű, megúszta az 1947-es kitelepítést, gyanakvással és ellenségesen kezelt nemzeti kisebbség tagja. Több lelkes helyi polgár is felbukkan még a forrásokban (német nemzetiségű traktoros, helyi történelemtanár), akik önkéntesként, amatőr kutatóként szólnak hozzá a csatatér kutatásához. Szűcs is egy közülük, de a többiekkel összehasonlítva alakja jobban megfelelt a kommunista rendszer médiaelvárásainak. Így lett hát a hat osztályt végzett, paraszti származású, tájszólásban beszélő mohácsiból a kádári tömegmédia szereplője: munkás hős. Több interjút is ad ebben az időszakban, ami nagy legitimitást biztosít számára a helyi közéletben. 2 https://f ilmhiradokonline.hu/watch.php?id=21817&f bclid=IwAR3j7gBjPafOIqTbXZ2QmMIDrWdnIlOZOWGWsz-2YyokF4LvjlscOSjawlI. 42 Pap, Norbert A mohácsi csata kései áldozatai. Jegyzetek a Mohács szimfóniához A Filmhíradó másik állítása – s ez a két megjelent kötet szempontjából még fontosabb –, hogy ő volt az, aki Majs katolikus temploma mellett megtalálta azt a lelőhelyet – egy középkori falu maradványait –, amelyet Négyesi Lajos hadtörténész, majd a Janus Pannonius Múzeum régészei Bertók Gábor vezetésével már évtizedek óta kutatnak. Ebben az esetben is érdemes megvizsgálni a kutatási dokumentációt. Kiderül belőle, hogy ez a középkori falu Papp László 1965-ös lelőhelytérképén már szerepel. A csata nyomait keresve vizsgálta át és megállapította, hogy a kérdéses település Majsa, Majs középkori előzménye. A megfigyelt leletek alapján elvetette, hogy ezen a helyen lett volna a csata központjában fekvő falu, amelyet Brodarics említ. A felfedezésből nagy titkot nem csinált: szinte pénz nélkül, szerény forrásokból kutatott, így rá volt utalva a számos helyi önkéntes munkájára. Mégis, a majsi csatatér milyen bizonyítékait mutatta be Szűcs az 1976-os híradóban? Egy zsákból a kamera elé úgynevezett ágyúgolyókat szórt ki, amelyeket – ahogy elmondja – az oszmánok a csata során felállított helyszíni kohókban öntöttek ki, nyilván hogy a magyarokra lőjenek velük. A leletek nem kerültek be a múzeumba, leltárba sem vették őket, és senki nem próbálta verifikálni az állítást, azonosítani a kohókat. Senki nem kérdőjelezte meg, hogy a híradófelvételen látható salakanyag a török ágyúgolyókat előállító kohókhoz tartozott. Az állítás – mindannyian érezzük – abszurd. De ki vette volna magának akkoriban a bátorságot, hogy egy kommunista propagandafilm állításait nyilvánosan megkérdőjelezze? A korszak szaktörténészei nem reagáltak a médiában megjelentekre, majd az 1980-as években a Moháccsal való foglalkozás elvesztette korábbi jelentőségét. Csak az 1990-es években került elő megint a kérdés Négyesi Lajos fémkereső műszeres kutatásai nyomán éppen ezen a helyen: Majs környékén. Ma már világos, hogy a középkori falu környezetében egy másik csata, talán éppen az 1687. évi második mohácsi csata kisebb intenzitásban megjelenő leletei fordulnak elő. Szűcs József mindenesetre a médiaszereplései révén nagy tekintélyre tett szert a helyi közösségben. Magam is találkoztam vele. Meggyőződésem, hogy szilárdan hitt felfedezéseiben, élete értelmét látta a csatatér kutatásában, szikrányi kétséget sem lehetett benne felfedezni az általa elmondott történetekkel kapcsolatban, mint amit Haramza Márk interjújában is olvashatunk. Tehetséges ember volt, aki más pályán más feltételek között is sikeres lehetett volna. 1976-ban a korszak kommunista propagandagépezetének – a kádári pártállam kommunikációs integritása érdekében – szüksége volt egy olyan szereplőre, aki jól megfelelt Mohács marxista történelemértelmezésének. Az 1966 és 1976 közötti évtizedben a főként Nemeskürty István által szuggesztíven képviselt és népszerűvé vált narratívának egy sajátos (mellék)termékét látjuk megformálódni az 1976. augusztus végi Filmhíradóban. A mohácsi csata egyház-, nyugat- és nemességellenes értelmezését Ortutay a 450 éves évfordulóra készült beszédében a helyi igényekre reflektálva adta elő. Ezt egészítette ki a kommunista sajtó egy munkás-paraszt hős országos szerepeltetésével, aki megoldja a csatatérkutatás problémáit és mutatja az utat az értelmiségnek. A kérdés teljes körű feldolgozását a részletkérdéseket illető bizonyítékokkal együtt egy, a közeljövőben megjelenő könyvünkben mutatjuk be. Úgy tűnik, eddig sem a kutatás, sem pedig a közélet nem nézett még szembe azzal, hogy a kádári korszak emlékezetpolitikája mit is művelt Moháccsal. Papp László, Koller Márton, Szűcs József és mindenki, aki ebbe a kutatásba valamiképpen belefolyt, áldozat. Ellentmondások között őrlődve, teljesítmény- és értelmezési kényszer alatt, súlyos felelősségérzéstől eltelve foglalkoznak a témával ma 43 Vol. 18, Issue 2. is számosan. Úgy tűnik, hogy nem a saját pályánkat járjuk, hanem olyan köröket futunk, amelyeket még az 1970-es években jelöltek ki számunkra. Éppen ideje ezt a futókört lerombolni és szembenézni azzal, hogy mi is történt 50 és 500 évvel ezelőtt. A kötet további szemlézett tanulmányai bizonyos mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy milyen út vezethet a múlt feldolgozásához. Hasanović-Kolutácz Andrea tanulmánya „A mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítás a Kanizsai Dorottya Múzeumban” értékes összefoglalót ad az 1976-os megemlékezések ezen, ma már kevéssé ismert epizódjáról, valamint a kiállításban, a rendezvényekben résztvevő személyiségek közéleti-politikai szempontból tanulságos listáját is közli. Ez a tanulmány említi meg azt is, hogy Pécsett a Nemzeti Színházban, a megemlékezések keretében ezen a hétvégén mutatták be Nemeskürty István „Hollószárnyú enyészet” című darabját. Kárpáti Kata tanulmánya – a „Mohács 500 Múzeumakadémia. A közgyűjtemények és köznevelési intézmények együttműködése. Emlékezetpedagógiai koncepcióterv” – gazdag és meggyőző felsorolást ad a lehetséges és alkalmazandó emlékezetpedagógiai eszköztárról. Az írás megkerüli a kutatás kényes kérdéseit, a szerző ügyesen lavírozik az időnként távoli álláspontok között. A felvázolt elképzelés igen ambiciózus, az elképzelt szakmai tartalom pedig gazdag, a fő gond azonban az, hogy a Janus Pannonius Múzeum nem áll készen a megfogalmazott összetett, nagy nemzetközi kooperációt is mozgató vállalkozás levezénylésére. A tevékenység sokszáz millió forintos fedezete sem látszik egyelőre, de az írás legalább bizonyítja szerzője tehetségét. A Mohács szimfónia szemlézését Négyesi Lajos „A mohácsi csata emlékhelyei” című írásával fejezem be. Az esszé kifejezetten tartalmas, logikus felépítésű és színvonalas olvasmány. Ugyan nagy kanyargások közepette halad a végkifejlet felé, helyenként pedig zavarba ejtő példákkal és megfogalmazásokkal él (a nemzeti emlékhelyet buddhista dharmacsakra-tankerék-hez, esetleg a dümen nevű török táblajátékhoz hasonlítja, továbbá a 2011-es látogatóközpontot UFO-hoz stb.), de végig szórakoztató és következetes, értékes adalékokkal. Nem biztos, hogy egyetértek azzal, amiről ír, főként a jövőképet illetően érzek is ingert a vitatkozásra, de elismerem, hogy jól végiggondolt és kiérlelt koncepciót tett le az asztalra. Azon a felvetésen ugyanakkor, bevallom, meghökkentem, hogy a szerző szerint a törököknek nem szabad teret engedni a csatatéri emlékezeti terek kialakításában, de a magyarországi muszlimoknak igen. Felmerül a kérdés, hogy a mai magyar muszlimoknak vajon mi köze az 1526. évi mohácsi csatához? Van miről beszélni, a vitákat pedig nem érdemes megspórolni. A kötetet olvasva arra jutottam, hogy az 500 éves évforduló esély lehet arra, hogy ne legyenek Mohácsnak újabb „áldozatai”. Hagyjuk a halottakat békében nyugodni, és az élőknek se kelljen a kommunizmus kísérteteivel tovább hadakozniuk. Ne legyünk áldozatok, lépjünk egyet hátra, és gondoljuk végig, mi történt, történik velünk! IRODALOMJEGYZÉK B. Szabó, J., & Végh, A. (2020). A Mohács és Dánóc közé eső térség késő középkori birtok- és településstruktúrája. In M. Haramza, G. Kovaliczky, G. Bertók, B. Simon, I. Galambos, & A. 44 Pap, Norbert A mohácsi csata kései áldozatai. Jegyzetek a Mohács szimfóniához Türk (szerk.), Eke mentén, csata nyomában. A mohácsi csata kutatásának legújabb eredményei. Tanulmánykötet Szűcs József tiszteletére (pp. 49–73). Studia ad Archaeologiam Pazmaniensia 17. Gyenizse, P., Pap, N., Kitanics, M., & Szabó, T. (2022). Napkelte és napnyugta adatainak modellezése történelmi események rekonstrukciójához. In D. Abriha, & V. É. Molnár (szerk.), Az elmélet és a gyakorlat találkozása a térinformatikában XIII (pp. 155–162). Debreceni Egyetemi Kiadó. Haramza, M., Kovaliczky G., Bertók, G, Simon B., Galambos, I., & Türk, A. (szerk.) (2020). Eke mentén csata nyomában. Kötet Szűcs József tiszteletére. Martin Opitz Kiadó. Herczeg A., & Moró, D. R. (2023). A Mohácsi-sziget toponímiai és hidronímiai elemzése ⁅OTDK-dolgozat, Pécsi Tudományegyetem⁆. Konkoly, S. (2012). Újabb adatok Zsembéc várának lokalizációjához. Modern Geográfia, 7(2), 1–21. https://moderngeografia.eu/hu/ujabb-adatok-zsembec-varanak-lokalizaciojahoz/ Magyarország felszíni földtana. https://map.mbfsz.gov.hu/fdt100/ Nemeskürty, I. (1966). Ez történt Mohács után. Tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejéről 1526–1541. Szépirodalmi Könyvkiadó. Nemeskürty, I. (1975). Önfia vágta sebét. Krónika Dózsa György tetteiről. Magvető Könyvkiadó. Pap, N. (szerk.) (2020). Mordortól Mohácsig. A mohácsi csatatáj történeti földrajzi kutatása. Bölcsészettudományi Kutatóközpont. Pap, N., Gyenizse, P., Kitanics, M., & Szalai G. (2020). A Gergely-féle naptárreform és a csillagászati jelenségek szerepe a 15–16. századi történelmi események kronológiai értelmezéséhez. Balkán Füzetek, 11, 1–66. Pap, N., Kitanics, M., Szalai, G., & Gyenizse, P. (2020). Válasz B. Szabó János „Pap Norbert pécsi földrajzos kutatócsoportjának a mohácsi csatával kapcsolatos ’felfedezései’ hadtörténész szemmel” című, a Hadtörténelmi Közleményekben megjelent írására. Hadtörténelmi Közlemények, 133(2), 439–449. Sudár, B., & Varga, Sz. (2020). A mohácsi kistérség települései a 17. század utolsó negyedében. In M. Haramza, G. Kovaliczky, G. Bertók, B. Simon, I. Galambos, & A. Türk (szerk.), Eke mentén, csata nyomában. A mohácsi csata kutatásának legújabb eredményei. Tanulmánykötet Szűcs József tiszteletére (pp. 33–48). Studia ad Archaeologiam Pazmaniensia 17. Tringli, I. (2021). Hatalmaskodások a középkori Magyarországon [Akadémiai Doktori Értekezés]. Ez a mű a Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 nemzetközi licence-feltételeinek megfelelően felhasználható. (CC BY-NC-ND 4.0) https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/ This open access article may be used under the international license terms of Creative Commons Attribution-NonCommercial-NoDerivatives 4.0 (CC BY-NC-ND 4.0) https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/ 45