Kritikai Pedagógia

A „nyugatos”, liberális és nemzeti-konzervatív pólusok mentén kettészakadt magyar oktatáspolitikai mezőben az elmúlt harminc évben nem jelent meg elkötelezett, koherensen végiggondolt baloldali oktatáspolitikai alternatíva. Cikkünkben arra vállalkozunk, hogy felvázoljuk egy korszerű és átfogó baloldali oktatáspolitikai megközelítés legfontosabb alapvetéseit, egyrészt a hazai oktatásra vonatkozó kritikai meglátásokra, másrészt a baloldali oktatásról és pedagógiáról szóló nemzetközi szakirodalomra támaszkodva. Írásunk vitairat: nem elemzésekre és adatokra, hanem alapelvekre épül. A felvázolt baloldali, rendszerkritikus oktatáspolitikai megközelítés főbb elemei: makroszinten az egyenlősítő oktatás és a hozzá kapcsolódó, hosszú alapozószakasszal induló komprehenzív iskolarendszer, az iskola társadalmi beágyazottságának szemlélete, az osztályérzékeny, politikai térként működő iskola; mezoszinten az adatív, közösségi iskola; mikroszinten pedig a demokratikus pedagógiai gyakorlat. Ezeket a szempontokat kiegészíti a pedagógus mint társadalomformáló, autonóm értelmiségi hivatásképe, és a tantervben is érvényesülő osztályérzékenység.

A cikk célja a kritikai pedagógia különféle (főbb, nemzetközi) tudományos megközelítéseinek és vitáinak áttekintő bemutatása és elemzése. Az írás jellege szerint egy elméleti összefoglaló és elemző cikk, melyben integráltan megjelennek azok a tapasztalatok is, amelyek a Critical Education nemzetközi konferencián való sok éves részvételből származnak. A „kritikai pedagógia” kifejezés maga egy olyan megnevezéssé, címkévé vált, amelyet egészen eltérő megközelítések is magukra vesznek. Így már érdemesebb lehet kritikai pedagógiákról, többes számban beszélni. A cikk megkísérli történeti és társadalmi kontextusában bemutatni az elsősorban az Egyesült Államokban kialakuló kritikai pedagógiát, amely a posztmodernnel való párbeszédben született, valamint ennek kritikáit, leginkább a marxista irányultságú szerzőket, akik közül sokan már nem az USA-ból jöttek. Különösen ez utóbbi szereplők fontos fóruma lett az utóbbi évtizedben a Kritikai Oktatás Konferencia (Critical Education Conference). Az ehhez kapcsolódó tapasztalatok bemutatása során egy élő gyakorlatközösség rajzolódik ki. Ennek a csoportnak a története és az irányzatok vitái a hazai kontextusra vonatkozó tanulságokat hordoznak. A tanulmány záró fejezete a hazai recepcióhoz kapcsolódóan vet föl kérdéseket.
A cikk csak a vázlatos ismertetésre vállalkozik. Nem célja a mélyebb elemzés, sem a részletes bevezetés a kritikai pedagógiá(k)ba. Szövege feltételezi a korábbi tanulmányok vagy általában a kritikai pedagógia főbb fogalmainak ismeretét és tágabb rálátást a kritikai társadalomtudományokra. Az egyes szerzők meglátásai röviden jelennek meg, az irodalomjegyzék segítségével az érdeklődő olvasó mélyebben utánanézhet ezeknek.

A kritikai pedagógia olvasatában a tanítás és tanulás szükségszerűen politikai tett, aminek elsődleges célja, hogy egy igazságosabb és egyenlőbb társadalom létrejöttéhez járuljon hozzá. Ennek a hozzájárulásnak a mikéntje azonban számos kérdést vet fel a pedagógiai gyakorlat szempontjából. A vonatkozó irodalom ritkán beszél módszerekről, vagy technikákról, mivel alaptételének tekinti, hogy a társadalmi viszonyok és a pedagógiai gyakorlatok szoros egysége miatt a módszer soha nem lehet állandó. Emiatt jellemzően nem egyszerű praktikus kapaszkodókat találni sem a módszerek kidolgozásához, sem pedig a pedagógiai gyakorlatok újraértelmezéséhez. Ez az írás elsősorban a gyakorlati tapasztalatok megosztásának és a saját pedagógiai gyakorlatok kritikus vizsgálatának szükségessége mellett érvel, hiszen ez az, ami leginkább elősegítheti, hogy a kritikai pedagógiában központi szerepet betöltő reflexió ne csak az elméleti alapok absztrakt szinten történő megújítását célozza, hanem egyben az érdemi párbeszédet és tanulási folyamatot is lehetővé tegye.