A-frame

A politikai konszolidációt támogató életszínvonal emelésnek a mobilitás, a magántulajdon és a szabadidő is fontos eleme volt, és szimbólumává vált a hétvégi ház, majd a saját gépjármű. A rendszer ugyanakkor nem koordinálta programszerűen a hétvégi házak építését, a korabeli propaganda sem volt szervezett. Az új társadalompolitikai koncepció ugyanakkor az anyagi megtakarítás és a magánépítés lehetőségét kínálta, ami a külföldi utazás lehetőségétől részben elszigetelt országban hamar a magánnyaraló építés kontrollálhatatlanul elburjánzó folyamatait indította be. A korabeli napilapokban a nyaralás új lehetőségeit propagálva a dolgozók tava kifejezés mellett rendre megemlítik a szabadidő eltöltésének most már a társadalom teljes spektruma számára elérhető új formáját, a balatoni nyaralót. Érdemes megemlítenünk, hogy a nyaralóépítés expanzív jelenségének feldolgozása a társadalomtörténeti kutatások terén is megjelent, a jelenség számosságából adódóan és a statisztikai adatok hiányában egyedi, a mentalitástörténet kutatási eszközeit igényelve.  A kutatások rámutatnak a magánépíttetők társadalmi státuszának, állandó lakóhelyeinek rendkívül összetett struktúrájára. A mezőgazdasági munkásokon kívül a társadalom minden rétege, különösen a városi ipari munkásság és az értelmiség építkezett a tóparton. 

A saját tulajdon individualitást és önkifejezést előtérbe helyező varázsa, a vízparti üdülőterületek fesztelen beépítési helyzetei, ugyanakkor a szűkös anyagi lehetőségek és a minták hiánya az egyedi megoldások heterogén összképét adták. A probléma a két világháború közti nyaralóépítkezések kihívásaihoz volt hasonlatos, miközben mind a társadalom szerkezete, mind az üdülés felfogása megváltozott. A szakfolyóiratokban publikált írásokban Kotsis Iván korábbi tervezési elveire is hivatkozva hasonló megállapításokat tesznek a nyaralók kialakításáról hangsúlyozva, hogy a nyaralás, mint életforma a háború után jelentősen átalakult. A tópartra utazók ekkor már kevesebb időt, mindössze 2-3 hetet üdülnek a tó mellett, az idejük nagy részét a szabadban töltik, a házban csak meghúzódni szeretnének. „Tudomásul kell vennünk, hogy az üdülőterület nem vadon, hanem sűrűn települt táborhely. Tehát az egymáshoz alkalmazkodás térben és formában feltétlen követelmény.” 

Az Építésügyi Minisztérium 1957 elején a Balaton-környék regionális tervvázlatának megrendelésével egy időben létrehozta a hatósági jellegű jogkörrel is bíró főépítészi munkakört. A főépítész feladata az volt, hogy az építésügyi hatóságok, azaz a járási és megyei tanácsok felé minden engedélyezési kérdésben véleményt adjon. A regionális terv elkészítésével és a főépítészséggel a fiatal Farkas Tibort bízták meg, aki egy évvel korábban Polónyi Károllyal sikerrel oldotta meg a mohácsi tanyavilágot sújtó árvíz utáni helyreállítást, aminek a regionális terv elkészítésénél is hasznát vette.
Farkas Tibor és a déli parti főmérnök Polónyi Károly a fejlesztést központilag koordináló Balatoni Intéző Bizottság (BIB) adta intézményi keretek közt az urbanisztika és az építészet eszközeinek összekapcsolásával egy regionális építészeti formanyelv kialakítását remélte, bár ennek részletes kidolgozására nem került sor. A megvalósult épületek ugyanakkor kezdetben valóban reflektálták a BIB szakembereinek formai törekvéseit, amiben az urbanisztikai regionalitásnak, egy átfogó tájképi víziónak, valamint a tervezési és rendezési eszközök összhangjának, a koordinációnak és a kontrollnak is nagy szerepe volt. Jelen tanulmány célja az eltérő diszciplínák és terveszközök közti kapcsolatok eszmetörténeti szintű elemzése.