Institute of Philosophy

Thomas von Aquin hat in mehreren seiner Werke das sogenannte ontologische Argument von Anselm von Canterbury abgelehnt. Seine Kritik lässt sich teilweise mit den Einwänden vergleichen, deren bekanntesten Fassungen Gaunilo und Kant vorgelegt hatten. Bereits die Tatsache ist eine Art Kritik, dass Thomas den Gedankengang von Anselm zu denjenigen zählt, welche demonstrieren sollen, dass das Dasein Gottes selbstverständlich sei. Thomas hält also Anselms Argument nicht einfach für falsch, sondern er bestreitet, dass es tatsächlich ein Gottesbeweis wäre. Ist diese Einordnung begründet? Untermauert diese Kritik die These, dass das Dasein Gottes nur von seiner Wirkung aus, also aposteriori bewiesen werden kann? Mein Beitrag gibt eine verneinende Antwort auf diese Fragen.
***  --- *** --- *** --- *** --- *** --- ***
Aquinói Szent Tamás több művében is elutasította Canterburyi Szent Anzelm úgynevezett ontológiai istenérvét. Kritikája részben megfeleltethető azoknak az ellenvetéseknek, amelyeknek legismertebb megfogalmazásai Gaunilótól és Kanttól származnak. Ezen túlmenően azonban már azzal is kritikát gyakorol, hogy az anzelmi gondolatmenetet azok között a megfontolások között veszi számba, amelyek szerinte azt hivatottak demonstrálni, hogy Isten léte magától értődő. Tamás tehát nemcsak hogy tévesnek tekinti Anzelm gondolatmenetét, hanem azt is elvitatja tőle, hogy istenérv volna. Vajon megalapozott-e az ontológiai istenérv ilyen besorolása, és az így kifejezett bírálat valóban alátámasztja-e a tézist, hogy Isten létét csak az okozataiból, vagyis aposteriori érveléssel lehet bizonyítani? A tanulmány nemleges választ ad ezekre a kérdésekre.

The starting point of the Foundations of the Entire Science of Knowledge may be interpreted in the following different ways. 1. In this work Fichte truthfully embraces Reinhold’s program, which aimed to give a foundation to philosophy by tracing it back to a unique principle. 2. In reality, however, the entire system of Philosophy in Fichte’s work disentwines from three principles that are only partially subordinated to each other. From among these, the first accounts for the absolute independence of man, the second considers his limitations, and the third mediates between the two principles. 3. Fichte’s intellectual honesty was manifested by the fact that he acknowledged both otherwise contradicting experiences, although his vision of man finally resulted in his choosing the principle as a formal starting point of his work which approaches man as an absolute I. 4. My paper gives a detailed analysis of the first pages of the work, which comprises the first steps of process leading to the discovery of the first basic principle. 5. Closely related to this, the paper also addresses the special problem that logic is, in a certain sense, the foundation of all sciences; hence, the basic principle of the science of knowledge can only be an absolute first principle if it also provides a foundation for logic.
***  --- *** --- *** --- *** --- *** --- ***
A tanulmány több értelemben is beszél A teljes tudománytan alapja kiindulópontjáról. 1. Fichte e művével bevallottan Reinhold programjához csatlakozott, amely a filozófiát úgy próbálta megalapozni, hogy egyetlen alaptételre vezette vissza. 2. Ennek ellenére a filozófia teljes rendszere Fichténél valójában három egymásnak csak részben alárendelt alaptételből bomlik ki. Ezek közül az első az ember abszolút függetlenségének, a második korlátozottságának tapasztalatával vet számot, a harmadik pedig az első két alaptétel közvetítését szolgálja. 3. Fichte gondolkodói becsületessége nyilvánult meg abban, hogy rendszerében mindkét egymásnak ellentmondó tapasztalatnak érvényt szerzett, még ha az emberről alkotott víziója azt eredményezte is, hogy művének formális kiindulópontjául azt az alaptételt választotta, amely az embert abszolút én-ként közelíti meg. 4. A tanulmány részletesen elemzi a mű első néhány oldalát, amely megteszi a kiinduló lépéseket az első alaptétel felkutatása érdekében. 5. Ennek jegyében foglalkozik azzal a speciális problémával is, hogy a logika bizonyos értelemben minden tudomány alapja, így a tudománytan alaptétele csak akkor lehet az abszolút első alaptétel, ha a logikát is megalapozza.

Szépirodalmi alkotásai mellett Albert Camus mindenekelőtt az abszurd életérzésről írott korai művéről, a Sziszüphosz mítoszáról ismert. Pályája elején azonban több esszét is publikált, amelyekben himnikus hangon szól az élet szépségéről. Nagyjából egy időben vetett tehát számot a világ ellenségességének és értelmetlenségének, illetve harmóniájának és az embert is magába ölelő egységének tapasztalatával, és mindkét kiindulópontról a remény elutasításához jutott. Aki a világot abszurdnak találja, az éppen azzal van tisztában, hogy hasztalan reménykedik, mert reményeink szükségképpen beteljesíthetetlenek. Aki viszont az élet mindent felülmúló öröméből indul ki, az tudja, hogy nincsen mit remélnie, mert bármi más tökéletlenebb volna, mint ami van.
Camus mind az abszurditás, mind a harmónia tapasztalatát evidenciaként kezelte, de nem kísérelte meg közvetíteni vagy magasabb egységbe olvasztani őket. Hankovszky Tamás írása a két ellentétes evidenciára épülő úgynevezett evidenciafilozófiát, illetve preferenciafilozófiát mutatja be, valamint azt, hogyan következik mindkettőből a remény elvetése. Kritikája szerint Camus műveiben reflektálatlan az a döntés, amellyel az egyik vagy a másik partikuláris evidencia mindent bevilágító hermeneutikai, sőt etikai elvvé válik, így megalapozatlan marad a reménnyel szembeni elutasítás is. Camus burkoltan a kereszténységgel is polemizál, amennyiben szerinte nemcsak a reménykedő ember fordít hátat a számára adott világnak, amikor valami attól különbözőre vágyik, hanem a keresztény is, aki a földi élet elől a transzcendencia vigaszába menekül. A tanulmányt ennek a bírálatnak az értékelése zárja.

A Pilinszky-versekben nem feltűnő Mauriac hatása, leszámítva a tőle kölcsönzött A szerelem sivataga címet. Felismerhetővé válik azonban, ha először prózai munkáit vesszük szemügyre. Szimbolikus jelentőségű, hogy Pilinszky legelső nyomtatásban megjelent esszéjét éppen Mauriacról írta. Amikor dolgozatomban a Mauriac-regényeket Pilinszky szempontjai szerint próbálom bemutatni, szükségszerűen előtérbe kerül a költő esztétikai gondolkodásának számos kulcsfogalma is. Ezek a regények ugyanis beleillenek az európai művészetnek abba az áramába, amelyet Pilinszky „jézusi vonalnak” nevezett, és amelynek leírásakor az „evangéliumi esztétika” kategóriát alkalmazta. Úgy tűnik, hogy esztétikai alapfogalmai nem csak jól illenek Mauriac műveire, hanem művészetszemléletének alakulásában éppen az ezen alkotásokkal való találkozásnak volt döntő szerepe.
            Dolgozatom második része Pilinszky szépirodalmi, vagy legalábbis ilyen igényű, műveire összpontosít: versei mellet tehát azokra az Új Ember hasábjain megjelent prózai írásokra is, melyek a hatvanas évek elején bizonyos értelemben a versek helyett keletkeztek. Ezekben érhető leginkább tetten Mauriac hatása.

Rettenetes, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot. Bár Pilinszky gyakran ismételgette ezt a Rilkének tulajdonított mondatot, valójában túlzásnak tartotta. Még ha igaz is, hogy többnyire a puszta tények kiüresedett, jelentés nélküli világában időzünk, a filozófus vagy az imádkozó ember, sőt kivételes pillanatokban mindenki megtapasztalhatja a tények mögött rejlő valóságot. A művész azonban még ennél is többre képes. Alkotásaiban maradandó módon realizálhatja a valóságnak a tényeket felülmúló többletét. Pilinszky szerint ugyanis minden nagy műalkotás visszahódít egy darabot a világ bűnbeeséssel elvesztett paradicsomi állapotából. A változás, amit előidéz, nem az alkotással így vagy úgy kapcsolatban álló ember lelkében megy végbe, hanem az úgynevezett objektív világban. Hogyan képes azonban egy művész arra, hogy ne csak önmagát fejezze ki, hogy ne csak gyönyörködtessen vagy tanítson, hanem metafizikai hatékonysággal tevékenykedjen, és a világ fizikai állapotán mit sem változtatva döntő fordulatot idézzen benne elő? A tanulmány erre a kérdésre keresi a választ.