Kaj-su

Kaj-su (kaishu)
Típus	logografikus
Nyelvek	kínai
Időszak	az i. sz. 1-2. századtól napjainkig
Irány	hagyományosan: fentről lefelé, jobbról balra ma: balról jobbra, fentről lefelé
A Wikimédia Commons tartalmaz Kaj-su (kaishu) témájú médiaállományokat.

Átírási segédlet
kaj-su
Kínai átírás
Hagyományos kínai	楷書
Egyszerűsített kínai	楷书
Mandarin pinjin	kǎishū
Wade–Giles	K'ai3-shu1

A kaj-su (kaishu) (magyarul: mintaírás vagy standardírás) a kínai írás máig szabványosnak tekintett stílusa, amelyet az i. sz. 1-2. században alakítottak ki a kancellár írásból, és a Tang-dinasztia idején nyerte el ma ismert, végleges formáját.

Elnevezése

A kaj-su (kaishu) 楷書 kifejezésben szereplő kaj (kai) 楷 írásjegy jelentése: 'minta', 'modell'; a su (shu) 書 szó jelentése pedig 'írás'. A magyar szakirodalomban nincs egységes elnevezése, leggyakrabban a standardírás, mintaírás, példaírás, szabályos írás (vagy ugyanezek stílussal) formákban jelenik meg.

További elnevezései kínaiul:

• csen-su (zhenshu) 真書 / 真书 = 'egyenes' + 'írás'
• cseng-su (zhengshu) 正書 / 正书 = 'egyenes' + 'írás'
• kaj-ti (kaiti) 楷體 / 楷体 = 'minta' + 'test' (ti. stílus)
• cseng-ti (zhengti) 正体 = 'egyenes' + 'test' (ti. stílus)

Története

A kaj-su (kaishu) valamikor az i. sz. 1-2. században formálódott ki, első említése a 2. századból származik. A hagyomány a politikus és kalligráfus Csung Jaó (Zhong Yao)t 鍾繇 / 钟繇 (151–230) tekinti a stílus megalkotójának és első mesterének, aki műveit már csakugyan a kaj-su (kaishu) egy korai változatával jegyezte le. Saját korában azonban kevés követője akadt, az írástudók jó ideig még az újfajta kancellár írással, illetve a félkurzív és a kancellár írás egyfajta keverékével írtak. A kaj-su (kaishu) egészen az 5. századig, az Északi és Déli dinasztiák koráig nem vált domináns írásstílussá. A Csung Jao (Zhong Yao)-féle kaj-su (kaishu) alapján – amelyet hsziao-kaj (xiaokai)nak 小楷, vagyis „kis minta (írás)”-nak is neveznek – ekkor dolgozták ki a szabályos, azaz standardírás újabb változatát, amelyet Vej-kai (Weikai)nak 魏楷 neveztek Vej (Wei) állam neve után. A kaj-su (kaishu) végleges, ma ismert formáját a Tang-dinasztia idején nyerte el, a korszak neves és kiváló kalligráfusainak alkotásai révén.

Formajegyei, használata

A kaj-su (kaishu) alapvetően megőrizte a kancellár írás sajátos arányait és formajegyeit, épp csak valamivel keskenyebb és magasabb alakot öltött. Népszerűségét annak köszönhette, hogy az írásba ritmus került, így nem véletlen, hogy a kínai írásmódok evolúciója során épp a kaj-su (kaishu)ból fog kialakulni a félkurzív írás.

Az 5 cm-nél szélesebb írásjegyekkel írt változatát „nagy mintaírásnak” (ta-kaj (dakai) 大楷) nevezték, míg a 2 cm-nél keskenyebb formája a „kis mintaírás” (hsziao-kaj (xiaokai) 小楷) nevet kapta.

Források

• ↑ Blunden-Elvin 1995: C. Blunden - M. Elvin. A kínai világ atlasza. Budapest, Helikon 1995. ISBN 963 208 348 2
• ↑ Ferenczy 2003: Ferenczy Mária (szerk.). A Tíz Bambusz csarnoka. Könyv- és nyomdászattörténeti kiállítás a Kínai Nemzeti Könyvtár kincseiből. [Kiállítási katalógus] Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 2003.
• ↑ Gáncs 2009: Gáncs Nikolasz. Shodó. Az ecset útja. Budapest: [Magánkiadás], 2009. ISBN 978-963-06-8524-5
• ↑ Kwo 1981: Kwo Da-Wei. Chinese Brushwork in Calligraphy and Painting. Its History Aesthetics and Techniques. New York, Dover Publications, 1981. ISBN 0-486-26481-5
• ↑ Miklós 1973: Miklós Pál. A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába. Budapest: Corvina Kiadó, 1973.
• ↑ Qiu 2000: Qiu Xigui. Chinese Writing. Translation of 文字學概論 by Mattos and Norman. Early China Special Monograph Series No. 4. Berkeley: The Society for the Study of Early China and the Institute of East Asian Studies, University of California, Berkeley. ISBN 1-55729-071-7