Két oldalon egy-egy biva, míg középen egy koto látható
Miközben sok bivára és sakuhacsira íródott mű is keletkezett az Edo-korszakban, ekkor volt a koto és samiszen zenéjének jelentős kora, ami a legjobban be tudja mutatni ezt a nagyon zenei időszakot. A samiszen a színházi világ hangszerei közé tartozik és minden féktelen izgalmát és hangulatát az Edo-korszaknak tükrözi. A koto, ezzel ellentétben az udvarház hagyományaiból fejlődött ki, és fokozatosan jutott el az otthonokba, a feltörekvő kereskedő osztálynak a lányaihoz és ez egyfajta nemesi rangot jelentett számukra.
A koto hárfaszerű hangja hozzáadott egy gyengédebb színárnyalatot a tarka képekhez, amik a 17. és 19. század között készültek Japánban. Ez a minőség segített ahhoz, hogy a koto zenéje túlvészelje a Japánban zajló nyugatiasodást, ami ekkor zajlott. Találkozott a Viktoriánus kor ízlésével és nem szenvedett kárt a kellemetlen múlttól vagy a samiszen nem nyugatias hangjától. A hangszer egy idő után szimbólumává vált a közép- és felső osztálynak az otthoni, hagyományos zenében; de manapság a nyugati zongorával és a Suzuki hegedűvel együtt versenyez a szórakoztató késztermékek ellen az otthoni művészetek "háborújában". Keleten és nyugaton egyaránt, a legjobb remélhet valamilyen tűzszünetet a küzdelem során. Napjainkban, mindezek ellenére a mi aggodalmunk nem a harccal van kapcsolatban, hanem a Japánt legjobban leíró fő címvédővel, a kotoval.”
