SB2U Vindicator
| SB2U Vindicator | |
 | |
| Néhány SB2U–1 Vindicator a USS Saratoga VB–3 századából | |
| Funkció | zuhanóbombázó |
| Gyártó | Vought |
| Sorozatgyártás | 1936–~1940 |
| Gyártási darabszám | 260 |
| Fő üzemeltetők | US Navy, USMC, Franciaország, Royal Navy |
| Személyzet | 2 |
| Első felszállás | 1936. január 4. |
| Szolgálatba állítás | 1937 |
| Szolgálatból kivonva | 1945 (az Egyesült Államokban) |
 A Wikimédia Commons tartalmaz SB2U Vindicator témájú médiaállományokat. | |
Az SB2U Vindicator amerikai repülőgép-hordozón üzemeltethető zuhanóbombázó volt az 1930-as években, melyet a Vought fejlesztett ki és gyártott. A repülőgép a U.S. Navy számára kifejlesztett első egyfedelű zuhanóbombázó volt, a második világháború kitörésekor már elavult, a midwayi csatában megfelelő számú korszerű gép hiányában még szolgálatban volt, de 1943 folyamán az összes megmaradt gépet a pilótaképzésre irányították át, helyüket az SBD Dauntless-ek vették át egy időre. A Brit Királyi Haditengerészetnél neve Chesapeake volt.
Tervezés és fejlesztés
[szerkesztés]1943-ban a haditengerészet követelményjegyzéket adott ki repülőgép-hordozóra telepítendő vadászbombázókra, a versenytárgyalásra hat gyártótól érkezett pályázat. A kiírásnak két része volt, az egyik monoplánra, a másik kétfedelű gépre vonatkozott. A Vought mindkét kategóriára beadott tervet, XSB2U-1 illetve XSB3U-1 típusjellel. A kétfedelű gép tervét csak tartaléknak szánták arra az esetre, ha a haditengerészet nem a korszerűbb változat mellett dönt.[1]
Az XSB2U-1 hagyományos alsó-szárnyas egyfedelű volt, behúzható főfutókkal és farokkerékkel, a hosszú, végig ablakos fülkében a pilóta mögött ült a lövész. A törzs fémszerkezetű volt alumíniumlemez borítással, elölről a hátsó ülésig, a hátsó része vászonborítással készült. Az összehajtható szárny teljesen fémszerkezetű volt. Egy Pratt & Whitney R-1535 Twin-Wasp Junior csillagmotor hajtotta a kétágú légcsavart, melyet egyúttal zuhanóféknek is szántak bombatámadáskor. Egyetlen 450 kg bombát lehetett a lengő trapéz függesztésre erősíteni, melynek célja az volt, hogy a zuhanás közben kioldott bomba ne ütközzék a légcsavarral. További bombákat lehetett erősíteni a szárny alatti függesztékekre legfeljebb 680 kg össztömegben.[2][3]
A pályázaton a Brewster XSBA-1, a Curtiss XSBC-3, a Great Lakes XB2G-1, a Grumman XSBF-1 és a Northrop XBT-1 volt a gép versenytársa. Mindegyik ajánlatra adtak megrendelést, a Great Lakes és a Grumman kivételével. 1934. október 15 megrendelték és 1936. április 15-én leszállították az XSB2U-1 jelű prototípust. A gép, melyet 1936. július másodikán fogadtak el szolgálati próbákra, 1936. augusztus 20-án összetört.[4] A hibák kijavítása után a próbákat sikeresen befejezték és további rendeléseket adtak fel rá.[1]
Összesen 260 Vindicatort gyártottak le, ezekből egy maradt fenn a Haditengerészeti légimúzeum gyűjteményében.
Szolgálatban
[szerkesztés]
1937 decembere és 1942 szeptembere között négy hajón szolgáltak Vindicatorok, az USS Lexington, az USS Saratoga, az USS Ranger és az USS Wasp repülőgép-hordozón. Az USS Charger segéd hordozón gyakorlatoztak az USS Essexnek szánt Vindicatorok, de mielőtt ez a hajó bekapcsolódott a harcokba, lecserélték SBD Dauntless bombázókra.[1]
Mindössze két századot láttak el speciálisan kialakított SB2U-3 gépekkel 1941 márciusa és 1943 szeptembere között. 1942 júniusában ezekből néhány gép részt vett a midwayi csatában. A korszerűbb gépeket is ismerő pilóták az SB2U gépeket csak "vibrátornak" vagy "szélmérőnek" nevezték a későbbi bevetések során.[5][6]
Az SB2U–2 típusból kiindulva a V–156–F egyedi francia felszerelést kapott. Röviddel azután, hogy a repülőgép szállítása megkezdődött 1939 júliusában a személyzet kiképzése megkezdődött a Béarn francia repülőgép-hordozó fedélzetén, de a háború kitörésekor az öreg hajót túl lassúnak ítélték harci cselekményekhez. Ennek következtében a V–156–F gépekkel felszerelt egységeket szárazföldi bázisokra telepítették a franciaországi csata kezdetén. Az egyik század súlyos veszteségeket szenvedett, amikor hidakat és német célpontokat támadott Észak-Franciaországban, míg a másik századot az olaszok ellen vetették be. A fegyverszünet megkötésekor már csak néhány példány maradt szolgálatban és a típust kivonták a szolgálatból.[1]
Franciaország még 1940 márciusában további 50 V–156–F gépet rendelt 1941 márciusi szállítással. A fegyverszünet után a megrendelést átvette a Royal Navy légiereje, mely a repülőgépet átnevezte a Chesapeake névre.[7] Az angolok néhány változtatást kértek, beleértve további benzintankokat,[7] megerősített páncélzatot és erősebb előre tüzelő fegyverzetet: négy géppuskát a francia változat egyetlen Darne géppuskája helyett.[8] A gépeket a HMS Archer kísérő hordozóra telepítették és tengeralattjáró elhárításra kívánták bevetni. 1941 októberében bebizonyosodott, hogy erre a célra a repülőgép alkalmatlan, túlságosan kis teljesítményű hogy a megfelelő terheléssel fel tudjon szállni a kis kísérő hordozókról. Ennek megfelelően visszavonták a gépeket 1941 novemberében és gyakorló gépekként használták a következőkben, a harci egységeknél pedig felváltották a Fairey Swordfish kétfedelű gépekkel.
Műszaki adatok (SB2U-2)
[szerkesztés]
- Személyzet: pilóta és lövész
Méretek
[szerkesztés]- Hossz: 10,36 m
- Fesztáv: 12,8 m
- Magasság: 3,12 m
- Szárnyfelület: 28 m²
Tömeg
[szerkesztés]- Üres tömeg: 2138 kg
- Terheléssel: 2893 kg
- Legnagyobb felszálló tömeg: 3326 kg
Hajtómű
[szerkesztés]- 1 x Pratt & Whitney R-1535-96 Twin Wasp Jr csillagmotor kétágú légcsavarral
- Teljesítmény: 835 LE (616 kW)
Repülési teljesítmények
[szerkesztés]- Legnagyobb sebesség: 404 km/h
- Hatótáv: 1014 km
- Csúcsmagasság: 8382 m
- Emelkedési sebesség: 6,8 m/s
- Felületi terhelés: 103 kg/m²
- Teljesítmény/tömeg: 0,21 kW/kg
Fegyverzet
[szerkesztés]- Géppuskák
- 1 × előrefelé tüzelő 7,62 mm űrméretű M1919 Browning géppuska a jobb szárnyfélbe mereven beépítve, (12,7 mm űrméretű M2 Browning géppuska az SB2U-3 esetében)
- 1 × 7,62 mm géppuska mozgathatóan beépítve a faroklövész számára (12,7 mm a SB2U-3 esetében)
- 1 × 454 kg vagy 227 kg bomba
Jegyzetek
[szerkesztés]- Notes
- ↑ a b c d McKillop, Jack. "Chance-Vought SB2U Vindicator". The Pacific War: The U.S. Navy. Archived from the original at "Chance-Vought SB2U Vindicator". on 9 October 2007.
- ↑ Green and Swanborough 1978, pp. 2–3.
- ↑ Wixey 2000, pp. 64–65.
- ↑ Larkins, William T., "U.S. Navy Aircraft 1921-1941, U.S. Marine Corps Aircraft 1914-1959", Orion Books, New York, 1988, Library of Congress card number 88-17753, ISBN 0-517-56920-5, page 196.
- ↑ O'Rourke, G.G, CAPT USN. "Of Hosenoses, Stoofs, and Lefthanded Spads". United States Naval Institute Proceedings, July 1968.
- ↑ Spangenburg, Walt, CAPT USN. "Comment and Discussion". United States Naval Institute Proceedings, October 1968.
- ↑ a b Green and Swanborough 1978, p.8.
- ↑ Green and Swanborough 1978, p.74.
Irodalom
[szerkesztés]- Brown, Eric, CBE, DCS, AFC, RN. with William Green and Gordon Swanborough. "Vought Chesapeake". Wings of the Navy, Flying Allied Carrier Aircraft of World War Two. London: Jane's Publishing Company, 1980, pp. 20-29. ISBN 0-7106-0002-X.
- Doll, Tom. SB2U Vindicator in Action (Aircraft No. 122). Carrollton, Texas: Squadron/Signal Publications Inc., 1992. ISBN 0-89747-274-8.
- Green, William and Gordon Swanborough. "The Annals of Sugar Baker Two Uncle". Air Enthusiast, Eight, October 1978–January 1979. Bromley, UK:Fine Scroll. pp. 1–8, 74–79.
- Mondey, David. The Hamlyn Concise Guide to American Aircraft of World War II. London: Chancellor Press, 1982. ISBN 1-85152-706-0.
- Taylor, John W.R. "SB2U Vindicator". Combat Aircraft of the World from 1909 to the Present. New York: G.P. Putnam's Sons, 1969. ISBN 0-425-03633-2.
- Thetford, Owen. British Naval Aircraft since 1912. London:Putnam, Fourth edition, 1978. ISBN 0-370-30021-1.
- Wixey, Ken. "'Flying Fuel Cans': Vought's SB2U Vindicator". Air Enthusiast, No. 86, March/April 2000. Stamford, UK:Key Publishing. pp. 62–69.
