[go: up one dir, main page]
Ugrás a tartalomhoz

Kettőshangzó

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A hagyományos fonetikában a kettőshangzó (idegen szóval diftongus) egyes szerzők szerint egy szótagban kiejtett két magánhangzó együttese. Ezek közül csak az egyik képezi a szótag magját, és csak ez hangsúlyozható, azaz szillabikus, a másik nem, azaz aszillabikus.[1][2][3] Egy másik hagyományos meghatározás szerint a kettőshangzó aszillabikus része félhangzó.[4][5]

Újabb nézetben a diftongus egy sajátos, hangzásilag nem egyenlő magánhangzó, amely ejtését a képzőszervek folytonos helyzetváltoztatása jellemzi, tehát egy bizonyos magánhangzói minőség hallható az elején, és egy másik a végén. Ezzel szemben a monoftongus (szó szerint ’egyeshangzó’) esetében a képzőszervek viszonylag csekély mértékben változtatják a helyzetüket.[6][7][8][9]

A hagyományos nézetben eleinte csak fonetikai szempontból tekintették a kettőshangzót, de később fonológiai szempont is közrejátszott a kezelésében, ami főleg az újabb nézetben nyilvánul meg. Ugyanakkor véleménykülönbségek vannak az aszillabikus elem és maga a diftongus fonológiai státuszát illetően, azaz hogy ezek fonémák-e vagy sem. Ez azt is érinti, hogy mely hangcsoportokat tartanak diftongusoknak, és melyeket nem. Részletek erről az alábbi egyes nyelvekről szóló szakaszokban találhatók.

Általában emelkedő és eső diftongusokat különböztetnek meg. A hagyományos nézetben emelkedő diftongus az, amely félhangzó kezdetű, például a spanyol nyelvben [je] a bien ’jól’ szóban, eső pedig [ej] a ley ’törvény’-ben.[10] Abban a nézetben, hogy a kettőshangzó egyféle magánhangzó, az emelkedőben a vége, az esőben pedig az eleje hangsúlyos.[7][9] Más terminusokkal ezek megfelelője a nyitódó, illetve a záródó diftongus.[2][7] Megint más terminusokkal ezek erősödő nyomatékűak, illetve gyengülő nyomatékúak.[6]

A diftongusok fonetikai írása nem egységes, még a nemzetközi fonetikai ábécében (rövidítve IPA) sem. A szillabikus magánhangzóra általában ennek IPA jelét használják. Az aszillabikus rész írása történhet csak a megfelelő magánhangzó IPA jelével vagy ennek a félkarikával (◌̯) ellátott változatával, pl. [i̯], [u̯], [y̯] (a magyar ü-nek megfelelő), [e̯], [o̯] stb. Ha az első hármat approximánsoknak (közelítőhangoknak) nevezett mássalhangzóknak tekintik, akkor a [j], [w],[11] illetve [ɥ] IPA jeleket használják helyettük. Erről is részletek az alábbi szakaszokban.

A magyar nyelvben

[szerkesztés]

Az ómagyar kor végéig (16. század) voltak diftongusok, de mindegyikük monoftongus lett, mégpedig hosszú magánhangzók lettek belőlük.[12]

A mai magyar sztenderd nyelvváltozatban előfordul ugyan /j/ és magánhangzó csoportja, de a /j/ mássalhangzó fonémának tekintett,[2] következésképpen az ilyen együttesek nem számítanak kettőshangzóknak. Ebben a nézetben csak egy diftongus van a sztenderd magyarban, [ɒu̯], olyan viszonylag nem régi jövevényszavakban, mint autó vagy trauma.[13][14]

A magyar nyelvészetben szó van nem csak emelkedő és eső diftongusokról, hanem lebegő nyomatékúakról is, amelyekben nem változik a nyomaték. Ezek részeit a ͜   jellel kötik össze.[2][6]

Mai magyar nyelvjárásokban vannak diftongusok. Már 19. századbeli feljegyzésekből kitűnik, hogy több régióban az ó, az ő és az é hosszú magánhangzók diftongusokká váltak.[15] Olyan szavak is vannak, amelyek különböző nyelvjárásokban különböző felépítésűek. A. Jászó 2007 lebegőkként jelöli őket szokásosan írt magánhangzókkal, kivéve az ë-t.[16] Példák:[2]

jég (sztenderd) vs. jë͜ig;
kéz vs. ki͜ëz;
jó vs. ju͜o vs. jo͜u;
föld vs. főd (előbb csak az l elhagyásával és az ö megnyúlásával), majd vs. fü͜öd vs. fö͜üd.

Az angol nyelvben

[szerkesztés]

Az angol nyelv nyelvészetében nem egységes a diftongusok megítélése.

Például Rogers 2013 szerint a sztenderd brit angolban nyolc olyan eső diftongus van, amelyek fonémák, és a [j], [w] és [ə][17] szimbólumokat használja az aszillabikus részük jelölésére:[18]

  • /ej/ a say [sej] ’mond’ szóban;
  • /əw/: tone [təwn] ’tónus’;
  • /aj/: dine [dajn] ’vacsorázik’;
  • /aw/: ''down [dawn] ’lent’;
  • /ɔj/: coin [kɔjn] ’érme’;
  • /ɪə/: idea [ajˈdɪə] ’ötlet’;
  • /ɛə/: Sarah [ˈsɛə.rə];
  • /ʊə/: jury [ˈd͡ʒʊə.ri] ’zsűri’.

Ugyanakkor szerinte elvileg akármelyik magánhangzó aszillabikus résszé válhat, és emelkedő diftongusok is keletkeznek így (pl. [ja], [wɛ] és [ɛw]), de csak a fenti nyolcat tartja fonémáknak.[19]

Ezzel szemben Zsiga 2013 két kategóriát állapít meg, és az aszillabikus részeket a megfelelő magánhangzók IPA szimbólumaival írja (|ɪ][20] és [ʊ][21]):[22]

  • valódi diftongusok: [aɪ] (pl. a hide ’bújik, bújtat’ szóban), [aʊ] (crowd ’embertömeg’) és [ɔɪ] (void ’űr, üresség’);
  • diftongussá váló magánhangzók, például [eɪ] vagy [oʊ].

A diftongusokat nem nevezi fonémáknak, hanem fonológiai szempontból azt jegyzi meg, hogy akkor tekinti őket valódiaknak, ha az aszillabikus részük hiánya jelentésmegkülönböztető, minimális párok keletkezését idézve elő, például:[23]

find [faɪnd] ’talál’ vs. fond [fɒnd] ’vkit/vmit szerető’;
found [faʊnd] ’(meg)talált’ vs. fond;
soy [sɔɪ] ’szójabab’ vs. saw [sɔː] ’fűrész’.

Ha viszont egy [eɪ]-t vagy [oʊ]-t tartalmazó szóból hiányzik az [ɪ], illetve az [ʊ], ezzel nem keletkezik más szó, és ezért nem tartja valódi diftongusoknak.[23] Diftongussá válás jellemző példája Zsiga 2013 szerint az, ahogyan angol ajkúak francia magánhangzókat ejtenek ki, pl. a café au lait ’tejeskávé’-t [kæfeɪ oʊ leɪ]-nek ejtik [kafe o lɛ] helyett.[22]

A francia nyelvben

[szerkesztés]

A ófrancia nyelvben 16 kettőshangzó volt, 11 orális és 5 nazális, amelyek kiejtését sokszor adja vissza az illető szavak mai írása. Ezek a diftongusok magánhangzók lettek a középfranciában, például:[24]

eux ’ők’ (hímnem) – ófrancia [ews] > mai francia [ø];
foi ’hit’ – [fɔj] > [fwa];
aube ’hajnal’ – [aw.bə] > [oːb];
pleine ’tele’ (nőnem) – [plɛ̃j.nə] > [plɛn].

Francia szerzők által írott, a mai franciára vonatkozó írásokban általában nincs szó diftongusról, csak egy szótagban egymást követő félhangzóról és magánhangzóról, vagy fordítva. Szerintük három félhangzó: [j], [w] és [ɥ] van:[25] Az alábbi példákban szó belsejében ugyanabban a szótagban magánhangzó követi őket. Ezt a kiejtési módot szinerézisnek nevezik. Példák:[26]

[j]: lion [ljɔ̃] ’oroszlán’;
[w]: louer [lwe] ’(ki)bérelni’;
[ɥ]: buée [bɥe] ’pára’.

Ezek a félhangzók az /i/, az /u/, illetve az /y/ (magyar ü) magánhangzóknak felelnek meg. A fenti példákban a félhangzó + magánhangzó külön szótagokban, tehát hangűrrel kiejtett két magánhangzóvá válhat, amely kiejtésmódot dierézisnek neveznek: [li.ɔ̃], [lu.e], illetve [by.e]. A szinerézisnek és a dierézisnek területi eloszlása van, de mindkettőt elfogadja a sztenderd. Párizsban és nyugat-Franciaországban a szinerézis a gyakoribb, északon (beleértve Belgiumot), keleten és délen pedig a dierézis. Ez utóbbi egyéni is lehet, még olyan régiókban is, ahol a szinerézis a gyakoribb.[26]

Angolul írt munkákban mégis megtalálható az a nézet, hogy a mai franciában is vannak kettőshangzók. Tranel 1987 úgy véli, hogy nincsenek eső diftongusok, de legalább a [wa]-t, pl. az oiseau [waˈzo] ’madár’ szóban emelkedő diftongusnak lehet tekinteni.[24] Chițoran 2002 a románnal kapcsolatban állított nézetével összhangban három diftongust lát a franciában:[27]

[wa]: trois [tʁwa] ’három’;
[ɥi]: truite [tʁɥit] ’pisztráng’;
[wɛ̃]: groin [gʁwɛ̃] ’disznóorr’.

Francia területi nyelvváltozatokban vannak egyhangúlag diftongusoknak elfogadott hangcsoportok. Ilyen a québec-i francia, amelyben sztenderd francia hangsúlyos magánhangzóknak eső diftongusok felelnek meg. Példák:[24]

mère ’anya’ – québec-i francia [mɛjr] vs. sztenderd francia [mɛːr];
pâle ’sápadt’ – [pɑwl] vs. [pɑːl];
curieuse ’kíváncsi’ (nőnem) – [kyˈrjœɥz] vs. [kyˈrjœːz].

A spanyol nyelvben

[szerkesztés]

A spanyol nyelvészetben hagyományosan úgy tartják, hogy a kettőshangzó egyazon szótagban kiejtett két magánhangzó.[1][28] A szillabikus elemeket Kattán-Ibarra 2003 erős magánhangzóknak, az aszillabikusokat pedig gyenge magánhangzóknak nevezi, de ez utóbbiakat [j]-vel és [w]-vel írja át. Egyes szerzők semiconsonantes, szó szerint ’fél-magánhangzók’-nak nevezik ezeket, amikor diftongus első részei,[29] és semivocales, szó szerint ’fél-mássalhangzók’-nak, amikor zárják a diftongust.[30] Kattán-Ibarra 2003 szerint a spanyol diftongusok az alábbiak:[10]

  • emelkedő diftongusok:
    • [ja]: enviar ’irigyelni’;
    • [je]: bien ’jól’;
    • [jo]: serio ’komoly’;
    • [ju]: viudo ’özvegy’;
    • [wa]: Guatemala;
    • [we]: bueno ’jó’;
    • [wu]: ruido ’zaj’;
  • eső diftongusok:
    • [aj]: aire ’levegő’;
    • [aw]: áureo ’aranyból való’;
    • [ej]: ley ’törvény’;
    • [ew]: Europa;
    • [oj]: hoy ’ma’.

Nem tekintik kettőshangzónak a [j] + magánhangzót szó elején.

Az olasz nyelvben

[szerkesztés]

Az olasz nyelvészet hagyományos nézetében is a diftongus egyazon szótagban kiejtett két magánhangzóból állónak tekintett. A Treccani enciklopédia az egyiket szillabikus magánhangzónak nevezi, a másik pedig szerinte vagy valódi magánhangzó, de aszillabikus, vagy semiconsonante.[3] Az alábbi diftongusokat veszik számba:[31]

  • emelkedők:
    • [j] + magánhangzó:
      • [ja]: chiave ’kulcs’;
      • [je]: pieno ’tele’;
      • [jɛ]: soffietto ’fújtató’;
      • [jo]: fiore ’virág’;
      • [jɔ]: chiodo ’köröm’;
      • [ju]: piuma ’toll’;
    • [w] + magánhangzó:
      • [wa]: guado ’gázló’;
      • [we]: quello ’az’ (mutató névmás);
      • [wɛ]: quercia ’tölgy’;
      • [wi]: guida ’útmutató’;
      • [wo]: acquoso ’vizes’;
      • [wɔ]: quota ’kvóta’;
  • esők:
    • magánhangzó + [j]:
      • [aj]: baita ’kunyhó’;
      • [ej]: potei ’tudtam, bírtam’ (passato remoto idő);
      • [ɛj]: sei ’hat’ (számnév);
      • [oj]: voi ’ti’;
      • [ɔj]: poi ’az(u)tán’;
      • [uj]: lui ’ő’ (hímnem);
    • magánhangzó + [w]:
      • [aw]: auto ’autó’;
      • [ew]: pleurite ’mellhártyagyulladás’;
      • [ɛw]: neutro ’semleges’;

A magánhangzó + [j] szóvégi diftongus általában csak akkor valósul meg, ha a szót nem követi szünet. Ha szünet követi, akkor mássalhangzó + i-ként hangzik, pl. poi [pɔːi], lui [luːi].

A gyors beszéd alkalmi diftongusokat okoz ott, ahol a lassú beszédben hangűr van:

  • szó belsejében: biennale [bieˈnːaːle] → [bjeˈnːaːle] ’kétévente történő’;
  • szavak közötti határon: buoni amici [ˈbwɔːni aˈmit͡ʃi] → [ˈbwɔːnjaˈmit͡ʃi] ’jó barátok’.

Újabb nézetben a /j/ és a /w/ nem félhangzók, hanem mássalhangzók, különbözőek azoktól az aszillabikus [i], illetve [u] magánhangzóktól, amelyeket egy szótagban ejtenek ki őket megelőző szillabikus magánhangzókkal. Következésképpen csak a fenti esőknek nevezettek lennének diftongusok, miközben az emelkedőknek nevezettek csak egyazon szótagbeli mássalhangzó + magánhangzó kombinációk.[32]

A román nyelvben

[szerkesztés]

A román nyelvészetben is hagyományosan egy szótagban kiejtett félhangzónak és magánhangzónak tekintik a kettőshangzót, és ez szó elején, szón belül vagy szó végén is található.[4][5]

Hagyományosan négy félhangzót tartanak számon ([i̯], [u̯], [e̯] és [o̯]). Amikor szüksége jelent meg annak, hogy fonológiai szempontból is kezeljék ezeket, egyes szerzők mind a négyet a nekik megfelelő magánhangzó fonémák allofónjainak tekintették.[33]

Bidu-Vrănceanu 1997 szerint a román nyelvben 23 diftongus van:[4][34]

  • kilenc emelkedő:
    • [i̯] + magánhangzó:
      • [i̯a]: iarnă ’tél';
      • [i̯e]: piele ’bőr’;
      • [i̯o]: iod ’jód’;
      • [i̯u]: consiliu ’tanács’ (testület);
    • [u̯] + magánhangzó:
      • [u̯a]: steaua ’a csillag’;
      • [u̯ə]: plouă ’esik az eső’;
    • egyéb emelkedők:
      • [e̯a]: cafea ’kávé’;
      • [e̯o]: vreodată ’valamikor’;
      • [o̯a]: școală ’iskola’;
  • 14 eső diftongus:
    • magánhangzó + [j]:
      • [ai̯]: cai ’lovak’;
      • [əi̯]: răi ’rosszak’;
      • [ɨi̯]: lămâi ’citromok, citromfa’;
      • [ei̯]: lei ’oroszlánok’;
      • [ii̯]: copii ’gyerekek’;
      • [oi̯]: oi ’juhok’;
      • [ui̯]: cuib ’fészek’;
    • magánhangzó + [w]:
      • [au̯]: dau ’adok’;
      • [əu̯]: rău ’rossz’;
      • [ɨu̯]: râu ’folyó’ (víztömeg);
      • [eu̯]: leu ’oroszlán’;
      • [iu̯]: viu ’élő’;
      • [ou̯]: bou ’ökör’;
      • [uu̯]: (eu) continuu ’folytatok’.

Több román diftongus a nyelvtörténet folyamán keletkezett a latinból örökölt szavakban és viszonylag régi jövevényszavakban. Egyesek a latinban hangsúlyos magánhangzók voltak, például sera > seară ’este’, pectus > piept ’mell’, coda > coadă ’farok’.[35]

A mai nyelvben hagyományos nézetben diftongusok jönnek létre szavak közötti határon. Egyesek állandóak, pl. te-a lăudat ’megdicsért téged’, ți-a dat ’adott neked’.[5] Az [e̯a] diftongus alkalmi is lehet, például az egyes szám nőnemű határozott végartikulus hozzáadásakor -e-re végződő szóhoz, pl. lume ’világ’ → lumea ’a világ’.[35]

Alkalmilag keletkeznek diftongusok a gyors beszédben is. Lassú beszédben visszatér a hangűrös kiejtésük:

  • szavak közötti határon: pe-aproape [pe̯aˈpro̯a.pe] → pe aproape [pe.aˈpro̯a.pe];[35]
  • egyes szavakon belül: vreodată [vre.oˈda.tə] → [vre̯oˈda.tə] ’valamikor’,[36] vreun [vre.un] → [vre̯un] ’valami’.[37]

Újabb nézetben egyes szerzők szerint az [i̯] és az [u̯] valójában mássalhangzó fonémák (/j/ és /w/), az [e̯] és az [o̯] pedig félhangzó fonémák (/e̯/ és /o̯/).[33]

Egészen más vélemény is van. Eszerint a románban van két félhangzó fonéma (/j/ és /w/), de [e̯] és [o̯] nem azok, és csak két diftongus van, mindkettő maga fonéma, /e̯a/ és /o̯a/. Az ezeken kívüli magánhangzókból a /j/-vel és a /w/-vel keletkező hangcsoportok egyazon szótagban nem lennének diftongusok.[38] Ez a nézet többek között arra alapszik, hogy csak a fentebb említett e-ből és o-ból származó együttesek váltakoznak flexió közben az eredeti magánhangzókkal, tehát seară ’este’ → seri ’esték’, coadă ’farok’ → cozi ’farkok’.[39]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Kattán-Ibarra 2003, XXI. o.
  2. ↑ a b c d e A. Jászó 2007, 107–108. o.
  3. ↑ a b Treccani enciklopédia, dittongo szócikk (Hozzáférés: 2021. november .)
  4. ↑ a b c Bidu-Vrănceanu 1997, 169. o.
  5. ↑ a b c Constantinescu-Dobridor 1998, diftong szócikk.
  6. ↑ a b c Bolla 2006, 9. o.
  7. ↑ a b c Bussmann 1998, 316. o.
  8. ↑ Dubois 2002, 149. o.
  9. ↑ a b Crystal 2008, 146. o.
  10. ↑ a b Kattán-Ibarra 2003, 6. o.
  11. ↑ Zöngés labiális-veláris approximáns, mint az angol w a Washington szóban.
  12. ↑ Korompai 2006, 254. o.
  13. ↑ Kenesei 1998, 385. o.
  14. ↑ Szokásos írásuk a példákban félkövér betűkkel.
  15. ↑ Laczkó 2006, 292. o.
  16. ↑ Középső nyelvállású illabiális (ajakréses) palatális rövid magánhangzó.
  17. ↑ Középen képzett, közepes nyelvállású magánhangzó, mint az a az angol Tina keresztnévben
  18. ↑ Rogers 2013, 72. o.
  19. ↑ Rogers 2013, 184–185. o.
  20. ↑ Félig zárt, elöl képzett ajakkerekítés nélküli magánhangzó, mint az i az angol bit ’darab’ szóban.
  21. ↑ Félig zárt, hátul képzett ajakkerekítéses magánhangzó, mint az oo az angol hook ’kampó’ szóban.
  22. ↑ a b Zsiga 2013, 67–68. o.
  23. ↑ a b Zsiga 2013, 27. o.
  24. ↑ a b c Tranel 1987, 39–40. o.
  25. ↑ Zöngés labiális-palatális approximáns.
  26. ↑ a b Grevisse – Goosse 2007, 43. o.
  27. ↑ Chițoran 2002, 24. o.
  28. ↑ DLE 2020, diptongo szócikk.
  29. ↑ DLE 2020, semiconsonante szócikk.
  30. ↑ DLE 2020, semivocal szócikk.
  31. ↑ Bertinetto – Loporcaro 2005, 138–139. o.
  32. ↑ Maturi 2014, 54. és 82. o.
  33. ↑ a b Bidu-Vrănceanu 1997, 441. o., szerzők említése nélkül.
  34. ↑ Példák a DOOM 2-ből.
  35. ↑ a b c Brâncuș 2005, 102–105. o.
  36. ↑ DOOM 2, vreodată szócikk.
  37. ↑ DOOM 2, vreun szócikk.
  38. ↑ Chițoran 2002, 7. o.
  39. ↑ Chițoran 2002, 21–22. o.

Források

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kettőshangzó&oldid=26561012”