I. Ottó német-római császár
| I. Ottó | |
 | |
| Ottó ábrázolása a strasbourgi székesegyházban (XII. század) | |
| Német király | |
| Uralkodási ideje | |
| 936. augusztus 7.[1] – 973. május 7. | |
| Koronázása | Aachen 936. augusztus 8.[1] |
| Elődje | I. Henrik |
| Utódja | II. Ottó |
| Német-római császár | |
| Uralkodási ideje | |
| 962 – 973. május 7. | |
| Koronázása | Róma 962. február 2.[1][2] |
| Elődje | I. Berengár |
| Utódja | II. Ottó |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Liudolf-ház |
| Született | 912. november 23. Walhausen[1] |
| Elhunyt | 973. május 7. (60 évesen) Memleben[1][2][3] |
| Nyughelye | Magdeburg[4] |
| Édesapja | I. Henrik |
| Édesanyja | Ringelheimi Matilda |
| Testvére(i) |
|
| Házastársa | Eadgyth (910–946) Adelheid (931–999) |
| Gyermekei | Liudolf (930–957) Liutgard (931–953) Henrik (?–954) Brúnó (?–957) Matilda (955–999) Ottó (955–983) |
 | |
| I. Ottó aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz I. Ottó témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
I. Ottó vagy Nagy[5] Ottó (németül: Otto I. der Große), (912. november 22.[2]/23.[1][3] – 973. május 7.[1][3]) német király 936-tól, német-római császár 962. február 2-től, longobárd (itáliai) király haláláig; a Német-római Birodalom megszervezője.
Élete
[szerkesztés]Ifjúsága
[szerkesztés]I. Henrik német király és Ringelheimi Matilda (Dietrich vesztfáliai gróf leánya) királynő legidősebb gyermekeként született 912-ben. Gyermekszobája hol ebben, hol abban a királyi kastélyban volt.[6] Édesapja arra tanította, hogy a férfi legfőbb erénye az egyszerűség. Ezzel szemben a tanulást elpuhítónak tartotta, minthogy a tudomány egyfelől kétkedő okoskodásra nevel, másfelől gyengíti a döntőképességet.[6] Az egyszerűség elérésére a test megacélozását, ellenállóvá edzését tartotta szükségesnek, ezért Ottót megtaníttatta arra, miképp kell vadtulkot, medvét, vadkant lándzsával elejteni, hogy nyila mindig célba találjon, hogy versenyfutásban senki ne előzze meg, miképp üsse ki a nyeregből ellenfelét a lovagi tornán, hogy kardvívás közben egy tapodtat se hátráljon, és hogy győzzön az ostáblajátékokban.[7]
15 éves korában beleszeretett egy szláv rabnőbe, akitől fia született: a későbbi mainzi érsek, Vilmos.[8]
Első házassága
[szerkesztés]Henrik fia számára a wessexi király, Æthelstan húgát, Edithát kérte feleségül.[9] 929 nyarának elején érkezett meg a szigetországból a hajó[9] a 17 éves királyleánnyal.[10] Athelstan egy másik menyasszonyjelöltet, kisebbik húgát, Adivát is útnak indította (ő egy burgundi herceg felesége lett[11]); a násznagy szerepére Kynewladot, a wocesteri püspököt jelölte ki.[10] Ottó a keleti kereskedés központját, a rabszolgapiacáról ismert Magdeburg városát ajándékozta nászajándékul újdonsült asszonyának.[11]
Trónralépte
[szerkesztés]936-ban Henrik király meghalt.[a 1] Henrik halála után – édesapja 929-es királyi rendelete szerint[12] – Ottót 936. augusztus 7-én német királlyá kiáltották[1] Aachen városában. Augusztus 8-án a mainzi érsek megkoronázta.[3][a 2]
A ceremóniát Hildebert érsek vezette. A koronázást követő ünnepségsorozaton Pfalzban a birodalom számos területének vezetőit udvari címekkel látták el, így próbálva erősítve az egyes részek közötti koherenciát. Ennek során fontos beosztást kapott a lotaringiai Giselbert, a frank Eberhard, a sváb Hermann, a bajor Arnulf. Utóbbi a marsall tisztséget kapta.
A koronázás helyének megválasztása szimbolikus értékkel bírt. Ottó Aachen választásával azt kívánta jelezni, hogy folytatja a frank hagyományokat.
Szlávok, magyarok
[szerkesztés]A hatalomváltáskor a már I. Konrád óta megszokott nehézségek mindegyike jelentkezett.[1] Az Elbán túli területeken a vendek leverésével 936–937 során kiépült ugyan az őrgrófságok rendszere (Szász és Billung őrgrófság), de a keleti határok mentén továbbra is ismeretlen maradt a béke.[13] A szlávok elleni háború Gero őrgróf vezetésével ezután is szinte folyamatosan tartott, Ottó többször személyesen – mint például 939-ben – hadba szállt ellenük.[14] Ottó a keleti területeken több püspökséget és kolostort is alapított.[3]
A minden új német uralkodót "megkóstoló" magyarok 937-ben Szászországra törtek, ám kísérletük ezúttal is kudarcba fulladt.[14] A királytól elszenvedett vereséget követően seregük a könnyebb préda, Franciaország felé vonult.[14]
Belső lázongások
[szerkesztés]A későbbi konfliktusok a birodalmon belül abban gyökereztek, hogy Ottó I. Eduárd wessexi király leányát, Eadgythet vette feleségül, ezzel kiemelte magát a birodalmon belüli családi kötelékek közül. Ottó kijelölése egyedüli trónkövetőnek szintén törést jelentett a keleti-frank trónkövetői hagyományokkal. A lépés viszont erősítette a birodalom feloszthatatlanságát.
937-ben Eberhard bajor és a hasonnevű frank herceg, valamint a hozzájuk a trónöröklés rendjének sérelmezése miatt csatlakozó báty, Thankmar lázadt fel Ottó ellen.[14] A király 938-ban verte le őket: Thankmart meggyilkolták, a bajor Eberhardot megfosztotta trónjától.[14] Ebben az évben zajlott a magyarok utolsó betörése is a Szász Hercegségbe, de miután két nagy csatában vereséget szenvedtek, többé nem próbálkoztak.[14]
A Thankmar után Ottó öccse, Henrik is az elégedetlenkedők oldalára állt.[14] 939-ben a frank Eberharddal és Giselbert lotaringiai herceggel támasztott lázadást bátyja ellen.[14] A lázadás különös súlyossága abból adódott, hogy az említetteket titokban a nyugati-frank uralkodó, a Karoling IV. Lajos is támogatta.[3] A felkelést végül I. Hermann sváb hercegnek – mint arra már utaltunk, Ottó eközben a szlávokkal is harcolt – Andernachnál a lázadók felett aratott győzelme döntötte el.[14] Miután a két herceg életét vesztette, a Frank Hercegség a királyra szállt, s mint törzshercegség, ezután nem játszott szerepet.[14] Lotharingiát Ottó IV. Lajos ellen indított hadjáratát követően a "megtért bárányra", Henrikre bízta.[14]
Ám Ottó öccse ezután sem szűnt meg fivére ellen munkálkodni.[14] Miután hercegségét 940-ben elveszítette, Frigyes mainzi érsekkel összeesküvést szőtt bátyja meggyilkolására.[14] Ennek kitudódásakor, 941-ben, újból kegyelmet kapott, mire ennyi – a korban valóban szokatlan – jóság láttán végleg megbékélt.[3][14]
A magyarok 943-as támadása
[szerkesztés]Ottó ezután megpróbálta földadományokkal, és házasságkötésekkel megnyerni magának a királyi hatalomból részt nem, vagy alig kapó családtagok támogatását, ezirányú kísérletei azonban nem jártak hosszútávú sikerrel. Az elkövetkező nemesi felkelések sorozata, mely a délnémet területektől egészen Szászországig terjedt, az újra be-betörő, portyázó magyarok hadai által képzett veszély felismerése után szűnt meg. 943-ban ugyanis a magyarok Bajorországba törtek.[14] Miután az Enns folyó közelében, Welsnél vereséget szenvedtek Berthold bajor hercegtől, néhány évig szüneteltették nyugati irányú támadásaikat.[14]
A nehéz helyzetben Ottó az egyház segítségéhez fordult. Az egyháznak nyújtott adományok mellett Ottó saját hű embereit nevezte ki a püspöki és apáti pozíciókba.
Franciaország
[szerkesztés]A Nyugati Frank Birodalomban dúló harcokba – melyeket Nagy Hugó, Francien hercege, Odó király unokaöccse folytatott IV. Lajos ellen – Ottó a király oldalán avatkozott be.[14] 946-ban személyesen vezetett hadat, később pedig Konrád lotaringiai herceget küldi sógora megsegítésére, aki előtt Hugó végül 950-ben kénytelen volt meghódolni.[14]
Belháborúk
[szerkesztés]A birodalom ereje és tekintélye folyamatosan növekedett: 947-ben I. Harald dán király, majd 950-ben I. Boleszláv cseh fejedelem ismerte el hűbérurának Ottót.[15] A közben ismét megindult magyar támadások sem jelentettek már igazán komoly veszélyt.[15] A 948–950 közötti évenkénti próbálkozások mind kudarccal végződtek, sőt ez utóbbi évben az Ottó által bajor herceggé emelt Henrik már maga vezetett támadást az Ennstől keletre fekvő magyar szállásterületek ellen amire 907 óta nem volt példa.[15]
Azért, hogy a lázadásoknak elejét vegye, Ottó igyekezett a törzshercegi méltóságokat rokonainak juttatni – így lett öccse, Henrik bajor (947), fia, Liudolf sváb (949), veje Vörös Konrád lotaringiai herceg (944).[15] Ez a törekvése azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen 953-ban Liudolf és Konrád, Frigyes mainzi érsek támogatásával, felkelést támasztottak ellene.[15] A lázadók 954-ben még a magyarokat is segítségül hívták.[15] A magyarok a már öt éve hiányolt zsákmány, valamint az adóztatás felújítása reményében Bulcsú harka vezetésével küldtek sereget. A lázadó hercegek az utolsó pillanatban meggondolták magukat, s Bulcsút a Rajnán túlra irányították, maguk pedig behódoltak a királynak.[forrás?] A két herceget és Frigyest Ottó megfosztotta méltóságától: Lotharingiát Brúnó kölni érsek kapta meg, a Sváb hercegséget pedig II. Burchard.[15]
Az egyházi méltóságok híveivel való betöltése – mellesleg a fent említett kölni érsek, Brúnó, Ottó testvére, a mainzi Frigyest felváltó Vilmos pedig fia – már sokkal nagyobb sikerrel járt, ők bizonyultak uralkodása folyamán a legfőbb támaszainak.[15] E méltóságok számát a keleti térítések nyomán 948-ban alapított új püspökségekkel (Brandenburg, Meissen, Merseburg stb.) és egy új érsekséggel (968: Magdeburg) is gyarapította.[15]
Első itáliai útja és második házassága
[szerkesztés]951-ben II. Lothár itáliai király özvegyét, Adelheidet az új uralkodó fogságba vetette.[15] Adelheid Ottóhoz fordult segítségért, aki erre haddal kelt át az Alpokon.[15] Minthogy Editha 946-ban meghalt,[3] Ottó nem látta akadályát Adelheid feleségül vételének, emellett Paviában felvette a "Rex Francorum et Longobardorum" címet.[15] A megrettent Berengár meghódolt előtte, ám így is olyan jelentős területekről kellett lemondania, mint Verona, Friaul és Isztria.[15] Ottó e hadjárata meghatározó fordulatot hozott a félsziget számára: Lombardia 600 évre szorosan a birodalomhoz kapcsolódott.[15]
Augsburg
[szerkesztés]Ottó második házassága nem volt (az Edgithától született) Liudolf fia ínyére, aki sógorával, Lotaringiai Konráddal és más főurakkal szövetkezve fellázadt édesapja ellen.[3] 955-ben a bajor főurak ismét magyar segítséget kértek, akik Bulcsú, Lél és Súr vezetésével indultak a német földekre.
A lázadók szerencsétlenségére a magyarok csak akkor érkeztek Bajorországba, mire Ottó a felkelést már leverte.[3]
Így a királynak azután módjában volt a magyarokkal is leszámolni: Augusztus 10-én az Augsburg melletti Lech-mezőn az augsburgi csatában döntő győzelmet aratott.[3] A menekülő magyar vezéreket elfogták, és I. Henrik bajor herceg felakasztatta őket Regensburgban.[16]
Ez a csata tekinthető az Ottó által egyesített német birodalom tűzpróbájának; hatása abban is megnyilvánult, hogy a magyarok többé nem támadták meg a Keleti frank területeket.[3]
Egyes források szerint (Corveyi Widukind; III, 49) Ottót még a lech-mezei csata után "imperator"-rá kiáltották. Még ha egy efféle császárrá nyilvánítás semmilyen állami jogkövetkezménnyel nem jár, mégis fontos tény, hogy a kortárs szeme Ottót már ekkor császári pozícióban látta.
Újabb szláv háborúk
[szerkesztés]Ezt követően ismét az elbai szlávok ellen fordult, akiket még 955-ben Recknitz mellett legyőzött – ennek ellenére a harcok itt egészen 961-ig, Ottó újabb itáliai hadjáratáig elhúzódtak.[15] Ottó tervei a szlávok megtérítésére csak a császári hatalom birtokában látszottak lehetségesnek, melyhez azonban pápai jóváhagyás volt szükséges...
A király nagyhatalmi törekvéseit jól mutatják a Burgundia ellen vezetett hadjáratai is.
Második itáliai hadjárata; császárrá koronázás
[szerkesztés]A lehetőség a császári korona megszerzésére akkor mutatkozott reálisnak, amikor XII. János pápa a német királyt, mint a nyugat leghatalmasabb uralkodóját hívta segítségül a Rómára veszélyes Berengár ellen. Ottó 961-ben indult útnak Itáliába,[3] miután biztosította fia, II. Ottó utódlását.
A pápa 962 februárjának második napján tette Ottó fejére a császári koronát.[3] A karoling hagyományok folytatásaként megerősítette az egyház hatalmát és birtokait („Privilegium Ottonianum”, 962. február 13.) Miután a pápa – teljes fordulatot véve – összeesküvést szőtt ellene a 963-ban fogságba vetett Berengár fiával, Adalberttel, Ottó letette, és VIII. Leót ültette a helyére.[17] A császár távoztával János visszatért ugyan Rómába, ám hamarosan meghalt.[17] Ottó erre elfoglalta a várost, János utódját, V. Benedeket megfosztotta tisztétől, és visszahelyezte Leót.[17] Csak 965-ben térhetett haza a német területekre.
Harmadik itáliai hadjárata, harc Bizánccal
[szerkesztés]Bár 966–972-es harmadik hadjáratát a Leót a pápai trónon 965-ben követő, majd onnan elűzött XIII. János megsegítésére indította, lényegében a Dél-Itália feletti uralom megszerzésére használta fel.[17] Capua és Beneventum longobárd hercegeit hűbéreseivé tette, de az itt szintén jelentős birtokokkal rendelkező Bizánccal vívott háborúja végül megegyezéssel végződött.[17] Ennek értelmében a császár kiürítette az elfoglalt területeket, cserébe Bizánc elismerte Ottó császárságát.[17] A megállapodást megerősítendő került sor 967-ben császárrá koronázott hasonnevű fia és II. Rómanosz bizánci császár leányának esküvőjére is.[17]
XIII. János támogatásával Ottó meg tudta valósítani keleti térítési terveit is. A szlávok megkeresztelése keleti politikájának alapvető elemét képezte. A magdeburgi püspökséget a 967-es ravennai zsinaton hozták létre.
Hatalmának csúcsa, jelentősége
[szerkesztés]
972 nyarán Ottó visszatért Itáliából. Ez az időszak volt hatalmának csúcsa. Ekkorra sikerült stabilizálnia az új államalakulatot mind belpolitikailag, mind külpolitikailag. Az általa létrehozott államalakulat, a Német-római Császárság példaképként szolgált Európa keresztény uralkodóinak. A 973-ban megrendezett Quedlinburgi Birodalmi Gyűlésen Ottó előtt szinte minden európai állam – Bizánc, Bulgária, Dánia, a Kijevi Rusz, Csehország, Lengyelország – uralkodójának küldöttsége megjelent, és kifejezte hódolatát.[17] Még a pogány magyarok fejedelme, Géza is – aki 971-ben papokat kért a császártól, hogy elterjeszthesse a keresztény hitet országában – ideküldi követeit.[17]
Ottó a következő év májusában halt meg, Európa leghatalmasabb és katonailag legerősebb birodalmát hagyva utódaira.[17] Földi maradványait a magdeburgi dómban helyezték végső nyugalomra. Emlékére lovasszobrot állítottak.[3] Sírján a következő felirat áll:
| „ | Kit e márványlap borít, király volt, keresztény, hazánk drága éke – gyászolja őt háromszorosan a világ.[18] |
” |
Egyéb
[szerkesztés]- Amikor betöltötte 37. életévét, megpróbálta elsajátítani az írás és olvasás tudományát.[19]
Családja
[szerkesztés]Ottó első házasságát Eadgythtel (910 – 946. január 26.), az angol király lányával kötötte 930-ban.[2] Ebből a házasságból két gyermeke született:
- Liudolf sváb herceg[2] (930 – 957. szeptember 6.)
- Liutgard[2] (931 – 953. november 18.), aki Vörös Konrád herceg felesége lett.
Második házasságát Adelaideval (931 – 999. december 16.), II. Rudolf leányával kötötte 951-ben,[2] akitől négy gyermeke született:
- Henrik[2] (952/953 – 954)
- Brúnó[2] (953/954 – 957)
- Matilda[2] (955. december – 999. február 7./8.), Quedlinburg hercegnője
- II. Ottó német-római császár (955 – 983. december 7.)
Ezenkívül született Ottónak egy törvénytelen gyermeke egy szláv nőtől, Vilmos (929 – 968. március 2.), aki később mainzi érsek lett.
Megjegyzések
[szerkesztés]- ↑ Csak a XIX. században találtak rá a korabeli életrajzra, egy nordhauseni szász pap művére, amely elénk idézi a halottas ágy mellett történteket:
[Fischer, 25–26. oldal]„ A gyászmise után a királyné fennhangon panaszkodva ment a szobába, ahol a holttest pihent – amelyből kiszállt a királyi lélek –, és ott találta hevesen zokogó fiait.. Amikor a fennséges özvegy megpillantotta őket, az ő arcát is elborította a könnyek árja, és a földi porhüvely lába elé borulva hangos jajszavakkal zokogta el a fájdalmát, a megboldogulthoz illő módon. ...Később magához hívatta fiait és leányait, és ezt az intelmet intézte hozzájuk: Legdrágább gyermekeim, jól véssétek ezt szívetekbe: legyetek Istenfélők, és mindenben Őt tiszteljétek, mert csak Ő rendelheti el, hogy ilyesmi megtörténjék. Csak Őt illeti meg, hogy királynak és úrnak nevezze magát, hiszen csak neki van ilyen hatalma gazdagok és szegények felett. Óvakodjatok a mulandó hatalomért folytatott viszálykodásoktól, hiszen a vég mindenkor – ahogy most is – elsöpör minden evilági dicsőséget, és csak azok boldogok, akik felkészülnek az örökkévalóságra.
Ne mardossanak benneteket komor gondolatok – folytatta –, hogy ki lesz közületek az első, azt tartsátok mindig fejetekben, amit az igazság szája kijelent az Evangéliumban: »Valaki pedig magát felmagasztalja, megaláztatik: és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.«” - ↑ Így ír erről Corveyi Widukind szász krónikás (925–1000 k.):
[Sz. Jónás Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény (Európa és Közel-Kelet IV-XV. század) (magyar nyelven). Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. (Hozzáférés: 1999)]„ 1. Elhalálozván tehát a haza atyja, a királyok legnagyobbika és legjobbika: Henrik, a frankok és a szászok egész népe, az apa által trónutódként már régen kijelölt fiút, Ottót választotta meg királyává. Úgy döntöttek, hogy az egyetemes választás színhelye az aacheni palota legyen. Miután ott összegyülekeztek a fejedelmek és az előkelők, s a fejedelmek katonáinak seregei is, a Syxtus kápolnában, mely Nagy Károly bazilikájával egyben van építve, emelték az ott megépített trónra az új uralkodót, kezüket adván neki, hűséget is fogadtak, megígérve, hogy támogatni fogják minden ellenséggel szemben, egyszóval szokásuk szerint tették őt királlyá. Míg a fejedelmek és a többi rangbeli úr ezzel voltak elfoglalva, a főpap [Hildebert mainzi érsek] az egész papsággal és az egybegyűlt néppel odalent a bazilikában várta az új király kivonulását. És amikor előlépett, a főpap eléje ment, baljával megérintette a király jobbját, saját jobbjában a pásztorbotot hordozva, miseingbe, stólába, miseruhába öltözötten, fején infulával [püspöksüveg] elhaladt egészen a szentély közepéig, s visszafordulva a körülálló nép felé, mert erre az alkalomra a bazilikában körben, fent is, lent is dobogókat építettek, úgy hogy az egész nép láthassa, így szólt: „Íme, elétek vezetem az Istentől kiválasztott, és Henrik király által már régen kijelölt Odot, kit most választottak meg a fejedelmek együttesen királlyá. Ha helyeslitek e választást, jelezzétek ezt az ég felé emelt jobbotokkal!” Erre az egész nép az ég felé emelve jobbját erős szóval felkiáltva kért minden áldást az új uralkodóra. Ezt követőleg a főpap a királlyal együtt – aki a frankok szokása szerint körülövezett, egyszerű köntösbe volt öltözve – az oltár mögé vonult. Az oltárra már ki voltak rakva a királyi jelvények, a kard az övvel, a mente a selyeminggel, a bot a jogarral és a korona. Az érsek pedig az oltárhoz menve, felemelte a kardot az övvel együtt, s a királyhoz fordulva így szólt: „Vedd e kardot, s űzd el vele Krisztus minden ellenségét, a barbárokat és a rossz keresztényeket, a reád ruházott isteni felhatalmazás s a frankok egész birodalmának hatalma által, valamennyi keresztény hívő legszilárdabb békéje érdekében.” Aztán vette a selyeminget a mentével, reá öltötte mindkettőt e szavakkal: „Büszkeségedet a földig meghajtva, legyen e ruházat figyelmeztetőd arra, hogy el kell telned a hitbeli buzgósággal, s a béke megoltalmazásában életed végéig ki kell tartanod.” Majd így szólva nyújtotta át neki a botot és a jogart. „E jelvények arra intsenek, hogy alattvalóidat atyai fegyelmező szóval kell feddned, s irgalmasságod kezét elsősorban Isten szolgái, az özvegyek és árvák felé nyújtsd ki; és soha ne hiányozzék fejedről az irgalom olaja, hogy most is és a jövőben is örök értékű jutalom legyen a koronád.” Ezután Hildebert és Wielfrid [kölni érsek] nyomban olajat öntöttek a fejére, s megkoronázták őt aranykoronával. S miután így a törvényesen előírt felkenési szertartás befejeződött, a két főpap a trónszékre vezette őt fel, melyhez csigalépcső vezetett, s a trónszék csodálatos szépségű két márványoszlop közé volt felépítve, ahonnan ő is láthatott mindenkit, de őt is láthatta mindenki. 2. Miután pedig dicséretet mondtak Isten tiszteletére, s az ünnepélyes szentmisét is bemutatták, a király leszállott s a palotába ment, odajárult a királyt megillető ékességgel feldíszített márványasztalhoz, melléült a főpapokkal és az egész néppel, a fejedelmek pedig felszolgáltak az asztalnál. Izilbert, a lotaringok fejedelme gondoskodott mindenről, hiszen a hely maga az ő felségjoga alá tartozott, Evurhard [Frankföld hercege] vezette az asztal körüli szolgálatot, a frank Herimann [Svábföld hercege] volt a főpohárnok. Arnulf [Bajorország hercege] pedig az egybegyűlt lovagi rendnek parancsolt, s intézte a táborhelyek kiválasztását, s a táborvezetést… Ezt követőleg pedig a király minden egyes előkelőt királyi bőkezűségéhez mért ajándékkal tisztelt meg, s nagy vidámságban bocsátotta el az egybegyűlt sokaságot.
” – Widukind: Rerum gestarum Saxonicarum libri III, 967 körül
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d e f g h i Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6 32. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o Bokor József (szerk.). Ottó (14), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. október 4.
- ↑ James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
- ↑ A „Nagy” jelzőt Freisingi Ottó kölcsönözte a császárnak.
- ↑ a b S. Fischer-Fabian: Német cézárok – A középkor császárainak tündöklése és bukása (Die Deutschen Cäsaren. Triumph und tragödie der kaiser des mittelalters. München, 1977), Magyar kiadás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985, fordította Zsigmond Gyula, HU ISSN 0324-6841, 17. oldal
- ↑ Fischer, 19–20. oldal
- ↑ Fischer, 20. oldal
- ↑ a b Fischer, 22. oldal
- ↑ a b Fischer, 23. oldal
- ↑ a b Fischer, 24. oldal
- ↑ A Karoling hagyományokkal történő szakítás, valamint az a tény, hogy a koronát egy szász örökölte, az első lépések egyike volt egy olyan állam kialakítása felé, melyet németnek lehetett nevezni. Ugyanebben az évben rendelte el Henrik a birodalom feloszthatatlanságát, mely szintén a frank-karoling tradíciókkal való szakítást erősítette. A hercegek megfékezésével és a birodalmi határok kiterjesztésével megalapozta dinasztiáját
- ↑ Weiszhár, 32–33. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r Weiszhár, 33. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o Weiszhár 34. oldal
- ↑ Györffy György. 4 / Kalandozás és életforma-változás., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2
- ↑ a b c d e f g h i j Weiszhár, 35. oldal
- ↑ Fischer, 25. oldal
- ↑ Fischer, 15. oldal
Életút
[szerkesztés]
További információk
[szerkesztés]Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]
| Előző uralkodó: I. Henrik |
Következő uralkodó: Hermann |
| Előző uralkodó: II. Berengár |
Következő uralkodó: II. Ottó |
