A hatalmaskodás a középkorban Tringli István Történettudományi Intézet tringli.istvan@uni-miskolc.hu Kulcsszavak: erőszak, hatalmaskodás, szokásjog Az újkori világ egyik legnagyobb változása minden más korábbi korszakhoz képest, hogy teljesen átalakította a jogos erőszak alkalmazásának szabályait. A korábbi történelmi korokban ez elsősorban az egyén, illetve a rokonok, a cselédek, a háznép feladata volt, és csak másodsorban egy olyan közösségé, amely nem az egyéntől függött. Ilyen közösség több is lehetett. A falu vagy a város legalább annyira kivette a részét az erőszakból, mint az állam. A falu és város erőszak alkalmazása ráadásul nem az állam által engedélyezett, ma úgy mondanánk, egy alsóbb fokú hatóságra ruházott hatalomgyakorlás volt, hanem az állam mellett működő, tagjait védő közösség önálló tevékenysége. Ez az egyénen alapuló erőszakrendszer ad magyarázatot arra, hogyan működhettek évezredeken keresztül országok, birodalmak rendőrség és nagy számú bíróság nélkül. A magán erőszakra vonatkozó források elsősorban a kései középkorból maradtak ránk, ez azonban nem jelenti azt, hogy egy középkori jelenséggel állnánk szemben. A magán erőszak rendszere felismerhető az ókorban is, nélküle a hagyományos civilizációk működése elképzelhetetlen.1 Az intézmény végig kísérte az emberiség történelmét, csak az utolsó évszázadokban szorult vissza, és vált jelentéktelenné. E rendszert nem törvényekből ismerjük meg, hanem a szokásokból, elsősorban a gyakorlatból. A magán erőszak a szokásjog világában született meg, a szokások szabályozták működését. Nincs egyetlen törvénykönyv, egyetlen jogkönyv sem, amely az összes, erre vonatkozó szokást felsorolta és rendszerbe foglalta volna. Nemcsak Magyarországon, hanem Európa más országában sem találunk ilyent. Ha a késő-középkori magyar jelenségekből indulunk ki, öt olyan intézményt találunk, amely a magán erőszak megengedett szokásai szerint működött: a lefoglalást, a represszáliát, a mezei és az erdei kártételek elleni védeke- 1 Winfried SCHMITZ, „Nachbarschaft und Dorfgemeinschaft im archaischen und klassischen Griechenland”, Historische Zeitschrift, 268(1999) 561–597. — 679 — Miskolci Egyetem BTK – Kutatói Almanach zést, valamint a nemesi birtok védelmét.2 A lefoglalás vagy latin nevén az arrestatio egyszerre jelentette a dolgok lefoglalását és a személyek lefogását, mai szóval letartóztatását. Zsigmond király 1405-ös városi törvénykönyvének meghatározása szerint akkor lehetett lefoglalást végrehajtani, ha az adós nem fizetett, ha valaki bűntettet hajtott végre, vagy ha kárt okozott valakinek. Ez utóbbi két esetben maga a gonosztett, a kár elszenvedője vagy a rokonai foghatták le a bűnözőt, a károkozót, illetve zárolhatták jószágait. A törvényes erőszak eseteinek felsorolásakor nem véletlenül említettük első helyen az arrestatiot, ebből ugyanis tulajdonképpen az összes többi eset is levezethető. A represszália a lefoglalás egyik sajátos formája volt. Ebben az esetben nem a károkozón, nem az adóson, hanem annak egy polgártársán, falubelijén vagy ugyanannak a földbirtokosnak a hatalma alatt álló másik paraszton hajtották végre a lefoglalást, azért, hogy így kényszerítsék ki az adóság megfizetését vagy a kártérítést. A represszáliáról a 14. század közepén még egy közös jogi traktátus is született, Bartolus de Saxoferrato tollából. A szerző ebből az intézményből vezette le a háborúkat is. A mű magyarországi használatáról ugyan nem tudunk, de a represszália itt éppúgy hozzátartozott a kereskedelmi élethez, mint Európa más országaiban.3 A mezei és az erdei kártételek elleni védekezés a lefoglaláson alapult.4 Ha valaki véletlenül más birtokos földjére hajtotta állatait, a pásztort elfogták, megverték, az állatokat lefoglalták, és csak azután engedték el, miután az állatok gazdája kifizette a kárt. A tilosban fát vágókkal ugyanez történ: megverték őket, elvették szerszámaikat, szekereiket és ruháikat, az okozott kárt pedig meg kellett fizetniük. Ha egy birtokost valaki erőszakkal kivetett birtokából, a magyar szokásjog szerint a birtokosnak egy éve volt arra, hogy azt erőszakkal visszaszerezze, ahogy a Hármaskönyv szerzője írta, ilyen esetekben az erőt erővel lehetett megtorolni. Az egy esztendő letelte után a károsult azonban már csak peres úton vehette vissza jószágát. Az ilyen erőszakot más esetekben is alkalmazták, például akkor, ha valaki úgy épített vízimalmot, hogy egy már álló malom- TRINGLI István, „A középkori hatalmaskodások törvényes alapjai”, in Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére, szerk. DÁNÉ Veronka és LUPESCUNÉ MAKÓ Mária és SIPOS Gábor, (Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016) 409–417. 3 TRINGLI István, „Vásártér és vásári jog”, in UŐ: Szokás és szabadság. Tanulmányok a középkori magyar jogszokások és kiváltságok történetéhez, (Budapest: Line Design, 2017) 138–185., 169. skk. 4 TRINGLI István, „A magyar szokásjog első összefoglalói a mezei károkról”, in Arcana tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére, I–II, szerk. BÁRÁNY Attila és DRESKA Gábor és SZOVÁK Kornél, (Budapest és Debrecen: Debreceni Egyetem Történelmi Intézet, 2014) 793–808. 2 — 680 — A hatalmaskodás a középkorban nak, vagy a körötte fekvő földeknek kárt okozott, ha más halastaván vagy folyami halászóhelyén halászott, avagy más erdejében vadászott.5 Az erőszaknak a józan ész és az emberiesség szabott határt. Sokszor elég volt az erővel történő fenyegetés, és máris fizetett az adós vagy elhagyta a házat a foglaló, néha azonban nem érték be ennyivel. A malmokat felgyújtották, a tilosban fát vágókat véresre verték, a várat ostrommal vették be, sebesítés, csonkítás, sőt még az emberhalál is előfordult. A magán erőszaknak e rendszere jogos védelem volt: a birtokos – a nemes, az egyház, a paraszt és a polgár nem egyformán, de a maga szokásai szerint mindegyik – megvédte saját vagy faluja, egyháza, városa jószágait. Csakhogy ami az egyiknek jogos tett, a másik embernek jogtalanság. Nem törlesztett adósság sokféleképpen keletkezhetett, a szomszéd legelő, szántó, erdő, halastó használata történhetett éppen jogosan is, csakhogy azt a szomszéd jogtalanul tartotta magáénak, és jogtalanul használt erőszakot. Az erdei mezei, kártételek elleni védekezés során alkalmazott erőszak elszenvedői szinte minden esetben szomszédok, a birtokvédelemé szomszédok vagy rokonok, a lefoglalásé vagy a represszáliáé üzletfelek voltak. A magán erőszak fentebb leírt rendszerét alig ismerjük olyan forrásokból, melyek arról szóltak, hogy az erőszakot elszenvedő fél tudomásul vette volna az őt ért erőszakot, ezrével, sőt tízezrével vannak ellenben a Mohács előtti korszakból olyan eseteink, amikor az erőszak elszenvedője nem ismerte el az őt ért erőszakot jogosnak, és ezért pert indított, vagy más módon keresett igazságot magának. Az ezekről az ügyekről fennmaradt forrásokban a magán erőszak jogtalan tettként jelenik meg.6 Az erőszak alkalmazója nem birtokának védelmezője, hanem egy másik birtok megtámadója. Ezt a tettet hívták a régi magyar nyelvben hatalmaskodásnak, latinul iniurianak, violentianak, potentianak, actus potentiariusnak. A szóhasználat csak viszonylag későn, a 13. század második felében alakult ki, az intézmény eredete azonban az ősidőkbe vész. A később hatalmaskodásnak tekintett cselekedetekhez hasonló tettekkel már Szent István király törvényeiben találkozunk, de felbukkannak ezek más 11. századi törvényekben is.7 A hatalmaskodás törvénytelen és jogtalan cselekedet volt, amelyet büntettek, a bűntettektől azonban megkülönböztették őket. Ez utóbbiak a mai bűncse5 TRINGLI István, „A magyar szokásjog a malomépítésről”, in TRINGLI, Szokás és szabadság, i.m. 61– 76.; UŐ, „Adalék a magyar vadászati jog történetéhez”, Uo., 77–84. 6 KŐFALVI Tamás, „»…a rosszat rosszal tetézve…« Hatalmaskodási esetek a középkori Dél-Dunántúlon”, (Szeged: SZTE, 2006) 7 TRINGLI István, „Hatalmaskodások a 11. századi magyar törvényekben”, Történelmi Szemle, 60(2018) 4. sz. 531–533. — 681 — Miskolci Egyetem BTK – Kutatói Almanach lekményekhez hasonlók voltak.8 A hatalmaskodás azonban nem volt bűntett, a hatalmaskodó nem volt gonosztevő. A rabló, a gyilkos, ha elfogták és tettét rábizonyították, a középkorban nem sok jóra számíthatott, többnyire életével fizetett cselekedetéért. A hatalmaskodás azonban vitatott erőszak volt, a miatta folytatott per pedig alig különbözött azoktól a perektől, amelyeket ma polgári pereknek hívunk. A hatalmaskodásnak a polgári ügyekhez való hasonlítása ezért lehet számunkra szokatlan, mert a hatalmaskodóra a 13. század végétől kezdve kettős büntetést róttak ki: főbenjáró, azaz halálos ítéletet és teljes birtokvesztést. A kettős büntetés azonban valójában vagylagos volt: vagy ezzel, vagy azzal sújtották a hatalmas tett végrehajtóját. Ez azonban csak elv volt, a gyakorlat azonban egészen másként nézett ki. Több ezer ügy átvizsgálása után egyetlen olyan esettel sem találkoztunk, amikor a hatalmaskodón a főbenjáró ítéletet végrehajtották volna. Nagyon kevés teljes birtokvesztésről értesülünk, az esetek többségében az elítéltek előbb-utóbb vagy kegyelmet kaptak, vagy pedig kiegyeztek ellenfelükkel. A hatalmaskodási per minden egyes lépésének az volt a célja ugyanis, hogy egyezségre kényszerítse a feleket. Ez így is volt rendjén, hiszen a hatalmaskodások többségében mindkét félnek volt némi igazsága. A megölt emberek vérdíját kifizették a hozzátartozóknak, az okozott kárt pedig megtérítették, legfőképpen azonban megszüntették az erőszak forrását: meghúzták a vitatott határokat, rendezték az adósságot. A per és az egyezség nem állt ellentétben egymással. Egyezkedni a per bármely szakaszában lehetett, még az ítélet kihirdetése után is. Az egyezségeket vagy a két fél által választott laikusok, ún. fogott bírák hozták tető alá, vagy pedig a felek felkérésére a hivatalos bíróság alakult át fogott bírák gyülekezetévé és tett békességet. Sem a hatalmaskodás, sem a magán erőszak nem volt mozdulatlan intézmény, a rá vonatkozó szabályok folyamatosan változtak. A középkor végén, a Zsigmond-korban mind szigorúbban próbáltak a nem megengedett erőszak, azaz a hatalmaskodás ellen fellépni. A 15. század közepén, amikor a I.Ulászló és V.László kettős királyválasztásából polgárháború szakadt az országra, a zavaros idők elülte után újabb szigorításoknak lehetünk tanúi. A szigorítás perjogi eszközökkel történt: a hatalmaskodási pereket egyre jobban eltávolították a polgári perektől, ahogy akkor mondták, a birtokperektől. Új, csak a hatalmaskodásoknál használt bizonyítási eljárást vezettek be, a perek hosszát lerövidítették, megszigorították az ítéletek végrehajtását, legfőképpen azonban elválasztották egymástól a kisebb és a nagyobb jelentőségű ügyeket. Az előbbiek kapták a kisebb, az utóbbiak a nagyobb hatalmaskodás nevet. Főbenjáró büntetést és birtokvesztést ezután csak ez utóbbiban lehetett kimondani. 8 TRINGLI István, „Feudális anarchia vagy lovagi erkölcs?”, História, 16(1994) 3. sz. 6–7. — 682 — A hatalmaskodás a középkorban A változást törvények hozták létre. A törvények megalkotásában pedig a királyi udvar éppúgy részt vett, mint az országgyűlésen részt vevő rendek. Mindketten érdekeltek voltak a hatalmaskodások visszaszorításában. A középkor végi Magyarország mind a négy rendje, a főpapok, a bárók, a nemesek és a városok egyformán érdekeltek voltak a hatalmaskodások elleni fellépésben, különbség csak annyiban volt köztük, hogy az első három rendnek jóval nagyobb befolyása volt a törvényhozásra, mint a városinak. A változások nem alkották meg a modern büntetőjogot, nem szüntették meg a hatalmaskodásokat, de jelentősen visszaszorították azt. A hatalmaskodásokkal foglalkozó Mátyás-és Jagelló-kori törvényeket mind végrehajtották, az elkövetkező évtizedekben rendre hivatkoztak is rájuk. A hatalmaskodások, vagy inkább így kellene mondanunk, az egyik fél által hatalmasnak tartott ügyek elintézése korántsem merült ki a peres eljárásban és a formális egyezségben. A Zsigmond-kor elejéig az ország nagyobbik része a király birtokában volt, e királyi birtokokat az udvarban méltóságot viselő emberek kormányozták.9 E királyi birtokokról ugyanúgy indultak ki hatalmaskodások, mint egy nemes vagy egy egyház birtokáról. Ezekben az esetekben a sértett fél, ha nem tudott egyezségre jutni a királyi birtok kormányzójával, akkor nem peres úton kért segítséget, hanem a királyhoz, mint valódi földbirtokoshoz fordult segítségért. Az ügy elsimítása úgy történt, hogy a kancellária a király nevében parancsot intézett a birtok kormányzójához, melyben a sérelmezett tett abbahagyására és kártérítésre szólította fel. A hatalmaskodási ügyeknek ez a fajta elintézése sohasem szűnt meg. A középkor végén is meglevő királyi birtokok hatalmaskodási ügyeire többnyire ugyanígy tett pontot az uralkodó, pontosabban a helyette eljáró kancellária. A helyzet a Zsigmond-korban hirtelen megváltozott. Zsigmond király birtokadományai után a királyi uradalmak örök jogon magánkézbe kerültek, és az ezekről kiinduló hatalmaskodásokat ezután már bírói úton intézték el.10 Ez magyarázza azt a jelenséget is, hogy az 1397-es temesvári országgyűléstől kezdődően folyamatosan találkozunk a hatalmaskodások pereit szabályozó eljárásjogi törvényekkel, míg a korábbi törvényekben egy kivételével csak néhány ilyen rendelkezésre bukkanunk. A magán erőszak és a hatalmaskodások végrehajtói és elszenvedői nem csak birtokosok lehettek.11 A hatalmaskodások egy jelentős részéhez tömege- ENGEL Pál, „A honor”, in UŐ, Honor, vár ispánság, Válogatott tanulmányok, szerk. CSUKOVITS Enikő, Millenniumi magyar történelem, Historikusok, (Budapest: Osiris Kiadó, 2003) 73–100., 101–160. 10 UŐ, „A magyarországi birtokszerkezet átalakulása a Zsigmond korban”, Uo., 451–471. 11 István TRINGLI, „Mittäter oder Anstifter? Die Rolle der Helfer bei den Fehdehandlungen im spätmittelalterlichen Ungarn”, in Fehdehandeln und Fehdegruppen im spätmittelalterlichen und frühneuzeitlichen Europa, hrsg. Mathis PRANGE und Christine REINLE, (Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2014) 163–194. 9 — 683 — Miskolci Egyetem BTK – Kutatói Almanach ket kellett mozgósítani. Rokonokat, szomszédos nemeseket, familiárisokat, mezővárosi polgárokat és parasztokat szólítottak fegyverbe az erőszakhoz nyúló birtokosok. Az esetek többségét kitevő mezei és erdei hatalmaskodásokat azonban nem is a birtokosok, hanem alattvalóik követték el. A parasztok és a mezővárosi polgárok nem várták meg földesuruk vagy bíráik parancsát, ha földjeiken idegen jószágot találtak, vagy erdeikben idegenek vágtak fát. Azonnal kellett cselekedniük, hiszen a pásztorok vagy a favágók néhány óra múlva már tovább álltak, így aztán nem foglalhatták volna le állataikat és holmiaikat. A földesúri alattvalók tehát saját elhatározásukból, a saját szakállukra is alkalmazták a magán erőszak intézményét. E tetteikért be lehetett őket perelni, de ez a per uruk bírósága, az úriszék előtt történt. A magán erőszak, következésképpen a hatalmaskodás is, a birtokon élők közös ügye volt, ezért a felelősséget is közösen viselték érte. A földesurak a királyi kúriában, az erdélyiek, a szlavóniaiak és a déli megyék lakói a vajdai, a szlavón és macsói báni törvényszék, a földesúri alattvalók az úriszék előtt feleltek tetteikért. A magán erőszak rendszere kiterjedt az ország minden rendjére, egy valaki azonban kimaradt belőle: a király. A király ellen nem lehetett erőszakkal fellépni, tehát hatalmaskodni sem, a király pedig nem volt felelősségre vonható a birtokairól kiinduló hatalmaskodásokért. Ez az elv nem változott a magyar történelem évszázadai során. A királyok tisztelete itt megingathatatlan volt évszázadokon keresztül. A hatalmaskodáshoz hasonló cselekményekkel más európai országokban is találkozunk. Ez természetes is, hiszen más országokban is gyakorolták a magán erőszakot. A legismertebb a germán Fehde, amelyről már tucatnyi könyv és sok tanulmány született, de ilyen volt az angol entry és riod, a skót raid, a francia prendre. A középkorban a mai történeti irodalomban szokásos feud és faide kifejezést angolul és franciául nem használták. Ezt látjuk a lengyel-litván unió területén a lengyel zajazdban, a rutén-litván kwaltban, illetve a rutén najazdban.12 Ha a magyar hatalmaskodást a jól ismert német Fehdevel hasonlítjuk Lásd a fenti kötet következő tanulmányait: Christine REINLE, „Überlegungen zu Eigenmacht und Fehde im spätmittelalterlichen Europa. Einführung und Ergebnisse des Sammelbandes »Fehdehandeln und Fehdegruppen« im spätmittelalterlichen und frühneuzeitlichen Europa”; Mathis PRANGE, „Das englisch-schottische Grenzgebiet im Spätmittelalter. Der »raid« im Kontext königlicher Politik”; Andreas KLEIN, „Machtstrukturen auf einem Gewaltmarkt. Strukturen der Gewalt im angloschottischen Grenzland des 16. Jahrhunderts”; Adam SZWEDA, „Feud in medieval Poland. An introduction into the concept”; Daria STARCENKO, „Von eintrittslustigem Adel und fehdeanalogen Praktiken. Zwischenadalige Gewalt in den frühneuzeitlichen ruthenisch-ukrainischen Woiwodschaften Polen-Litauens im 16. und im 17. Jahrhundert”; Jean-Philippe JUCHS, „Die »Nahme« als wesentliche Beziehung in der Fehde. Das Beispiel des Königreich Frankreich zwischen dem 14. und 15. 12 — 684 — A hatalmaskodás a középkorban össze, a szép számú hasonlóság mellett különbségeket is találunk a két intézmény között. A legjelentősebb egy fogalmi eltérés: a Fehde lehetett jogos és jogtalan, a magyar hatalmaskodás azonban csak jogtalan tettet takart. Magyarországon a király kívül esett a hatalmaskodásokon, a Birodalom uralkodói ellen azonban még alattvalóik indíthattak Fehdeket. Magyarországon a jogos magán erőszaknak nem voltak olyan szigorú szabályai, mint a Birodalomban. Itt nem írtak az erőszakos tett elkövetése előtt magán hadüzeneteket, a szokásjog nem szabott határidőt sem a felkészülésre.13 A magán erőszak és a hatalmasodás részletes feltárása során kiderült, hogy több olyan fogalom is alkalmazhatatlan ezeknek az intézményeknek a leírására, melyek az újkori évszázadok politikai publicisztikájából kerültek a történettudomány fogalomkészletébe. Búcsút kell mondanunk az ököljognak, a feudális anarchiának és a rablólovag szavaknak. Ezeknek már csak a történettudomány története kutatói számára van jelentése, semmi keresnivalójuk sincs azonban egy 21. századi történeti műben. A hatalmaskodás és a vérbosszú nem azonos jelentésű fogalmak, két, egymástól különböző jelenségről van szó. A magánháború szó sem alkalmas arra, hogy tökéletesen lefedje a hatalmaskodást. A hatalmaskodás feltárása részben jog-részben társadalomtörténeti feladat. Választ kapunk több kisebb perjogi kérdésre: a pertől való távolmaradás maximális számainak változására, egyes törvények keletkezésére, a Hármaskönyv és a Négyeskönyv némely fejezetének értelmezésére, a kikiáltott közgyűlések működésére. Ismeretében pontosabb képet nyerünk a király és alattvalói, a földesúr és alattvalói viszonyáról, a középkori hatalom természetéről, végül pedig az újkori állam létrejöttéről. Jahrhundert”. A kwalt-ra: TRINGLI István: „A kora újkori kodifikáció és a Hármaskönyv”, in TRINGLI: Szokás és szabadság, i.m. 85–100., 95. 13 István TRINGLI, „Fehde und Gewalttätigkeit. Vergleich eines germanischen und eines ungarischen Rechtsinstituts”, in Legal transitions. Devalopment of Law in Formerly Socialist States and the Challenges of the European Union, ed. Elemér BALOGH et al., (Szeged: Pólay Elemér Alapítvány, 2007) 281–286. — 685 — Miskolci Egyetem BTK – Kutatói Almanach A témában megjelent fontosabb publikációim: TRINGLI István, „A magyar szokásjog első összefoglalói a mezei károkról”, in Arcana tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére, I–II, szerk. BÁRÁNY Attila és DRESKA Gábor és SZOVÁK Kornél, (Budapest és Debrecen: Debreceni Egyetem Történelmi Intézet, 2014) 793–808. István TRINGLI, „Mittäter oder Anstifter? Die Rolle der Helfer bei den Fehdehandlungen im spätmittelalterlichen Ungarn”, in Fehdehandeln und Fehdegruppen im spätmittelalterlichen und frühneuzeitlichen Europa, hrsg. Mathis PRANGE und Christine REINLE, (Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2014) 163–194. TRINGLI István, „A középkori hatalmaskodások törvényes alapjai”, in Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére, szerk. DÁNÉ Veronka és LUPESCUNÉ MAKÓ Mária és SIPOS Gábor, (Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016) 409–417. TRINGLI István, Szokás és szabadság. Tanulmányok a középkori magyar jogszokások és kiváltságok történetéhez, (Budapest: Line Design, 2017) TRINGLI István, „Hatalmaskodások a 11. századi magyar törvényekben”, Történelmi Szemle, 60(2018) 4. sz. 531–533. — 686 —