... Cigány foglalkoztatás-politika Szabolcs-Szatmár megyében (19511956) 89 nek néhány más határo... more ... Cigány foglalkoztatás-politika Szabolcs-Szatmár megyében (19511956) 89 nek néhány más határozata: a folyó év, azaz 1953 ... Ebben a határozatban tetten érhetjük a magyar-országi cigánypolitika hosszú idõtartamban jelenlévõ újabb ellentmon-dásait: a megye politikai ...
L'utilisation politique d'une communauté rom hongroise Érpatak est un village de 1700 habitants à... more L'utilisation politique d'une communauté rom hongroise Érpatak est un village de 1700 habitants à l'extrémité de la grande plaine hon-groise, non loin de la frontière roumaine. L'historien Pál Nagy, spécialiste des sociétés roms et natif de l'endroit, y menait des recherches sur l'histoire de la communauté locale quand il s'est retrouvé confronté à la politique ubuesque menée par le maire de la commune, Mihály Zoltán Orosz, aujourd'hui connu dans toute la Hongrie pour avoir soi-disant « mis au pas » les Tsiganes et réduit la délinquance à zéro. L'étude de Pál Nagy 1 (dont nous présentons ci-dessous de maigres extraits) est consacrée à la fois au village, à l'histoire de sa population rom et aux derniers développements politiques dont elle est victime. Elle permet de mieux se rendre compte de la montée des tensions entre Roms et non-Roms dans une société où les Roms ont à la fois connu une extraordinaire dégradation sociale ces 25 dernières années et où ces tensions font le jeu de forces politi-ques importantes (aujourd'hui au pouvoir). L'histoire des Tsiganes d'Érpatak Pál Nagy divise les Tsiganes locaux en six groupes. Parmi eux, « les Tsiga-nes habitant ici depuis longtemps avec leurs descendants et qui vivent aujourd'hui dispersés dans différentes parties du village », « les familles 1 L'étude est intitulée « A C betű a hátunk megett van »-Cigány-magyar együttélés és az « érpataki modell » (« On a la lettre C collée dans le dos »-La coexistence entre Tsiganes et Hongrois et le « modèle d'Érpatak »). La première version de cette étude a été pu-bliée en 2013 dans le recueil dirigé par Péter Szuhai Távolodó világaink. A cigány-magyar együttélés változatai (Nos mondes qui s'éloignent. Les transformations de la coexistence entre Tsiganes et Hongrois) par la Magyar Néprajzi Társaság (Société Ethnologique Hongroise), Budapest. Une version légèrement augmentée peut être téléchargée sur le site du Kisebbségkutató Intézet (Institut de recherche sur les minorités) de l'Aca-démie des sciences hongroises :
Megjelent angol nyelven: Roma in semi-ego documents in 18 th century Hungary, Frühneuzeit-Info 30... more Megjelent angol nyelven: Roma in semi-ego documents in 18 th century Hungary, Frühneuzeit-Info 30/219. 91-105. Cigány emberek a 18. századi magyarországi szemi-egodokumentumokban NAGY PÁL (magyar nyelvű kéziratos változat) Bevezetés Magyarországon a személyes történelem iránti érdeklődés először az etnográfiában jelentkezett az 1970-es években. Azóta folyamatosan adnak ki paraszti önéletírásokat, visszaemlékezéseket. Leírták a kutatástörténeti folyamatot, hogyan jutott el a néprajz az egyéniség kutatásáig és számba vették a forrásokat is. Utóbbiak sorában különösen fontosak a paraszti levelek, illetve a kérelem-, és panaszlevelek. Kidolgozták azokat a szempontokat is, amelyek a társadalom leírásában az élettörténeteken keresztül lehetségesek és fontosak: tipikus és kivételes viszonya, stabilitás és mobilitás, a történelmi fordulatok hatása, szocializáció és önállósodás, szokások és konfliktusok, érzelmi világ, a személyesség táji tagozódás szerinti összehasonlítása. 1 Az élettörténetek és az identitás vizsgálatával a pszichológiában az 1980-as évektől nőtt meg az érdeklődés a személyesség iránt. 2 A történettudományban alapvető kérdésként vetődik fel, hogy kiket keresünk az egodokumentumokban, ennek nyomán jön létre kapcsolódás a történeti kutatásokban az én-elbeszélések pszichológiai elemzéséhez. Másik, az etnográfiához és a pszichológiához is kötődő kérdés az élettörténeti rekonstrukció szociokulturális kiterjesztése, pl. középosztálybeli és paraszti kulturális minták összevetése. A történetírás úgynevezett narratív fordulatának hatására a történettudományban mintegy másfél évtizeddel ezelőtt fordult a figyelem kiemelten a személyesség és annak forrásai, az egodokumentumok felé. Folyóiratok tematikus számainak sora és nagy léptékű kutatási programok jelezték a változást. A kutatások közül külön említendő a "Naplók, emlékiratok annotált bibliográfiája" című program, 3 az eredmények közreadásából pedig az Aetas folyóirat személyes történelemmel foglalkozó száma. 4 Kövér György tollából megszületett a téma teljesnek mondható magyarországi összefoglalása is. 5 Ha áttekintjük a személyes történelem kutatásának magyarországi eredményeit, azt láthatjuk, hogy napjainkban már bőséges, színvonalas szakirodalom és forráskiadás áll rendelkezésünkre. Bourdieau, Ricoeur, Foucault és Lejune nyomán megtörtént a kutatás elméleti megalapozása is, több munkájukat magyarul is kiadták. Mindez azonban a 18. századi magyarországi cigányok történetének kutatásához rendkívül korlátozottan adhat támpontokat. Jelen írásom szorosabban vett témájához közelítve, először arra kell választ adni, mi az oka ennek a korlátozottságnak.
Megjelent: Tóth Norbert (szerk.): Peremhelyzetben III. Romológiai írások. Debrecen, 2018. 83-106.... more Megjelent: Tóth Norbert (szerk.): Peremhelyzetben III. Romológiai írások. Debrecen, 2018. 83-106. (kéziratos változat)
NAGY PÁL A cigányosztályok indításának politikai és pedagógiai dilemmái az 1950-es években BEVEZETÉS Néhány év óta az államszocializmus korának egy kivételesen értékes, szabolcsi forráscsoportját dolgozom fel és adom közre forráskiadványokban. 1 Munkám egy nagyobb léptékű történeti demográfiai kutatásba illeszkedik, melynek célja a Kárpát-medence cigány népességére vonatkozó összeírások és felmérések feltárása a 17. századtól a 20. század közepéig. Az 1950-es évek szabolcsi forrásainak feldolgozását tematikus szaktanulmányokban teszem közzé. A foglalkoztatást tárgyaló két dolgozat 2 után, jelen írás a korszak cigány oktatáspolitikájának és pedagógiai kérdéseinek speciális résztémájáról szól. A vizsgált dilemmák évtizedek óta jelen vannak a magyarországi társadalomban, az oktatásban, napjainkban is aktuálisak, jól ismertek a közelmúlt szegregációs vitáiból.
A cigányok közép-európai megjelenését nem lehet egyetlen honfoglalásszerű mozzanatként leírni, eg... more A cigányok közép-európai megjelenését nem lehet egyetlen honfoglalásszerű mozzanatként leírni, egyúttal a cigányokkal kapcsolatban el kell felejteni, hogy a történelem során egységes, együtt mozgó entitást alkottak volna – állítja a vele készült beszélgetésben Nagy Pál történész. A gödöllői Szent István Egyetem munkatársával annak okán készítettünk interjút, hogy a református cigánymissziós munka során ismeretterjesztéssel is tenni kell az előítéletek ellen, rá kell mutatni az együttélést megnehezítő téveszmék és mítoszok létezésére. Nagy Pál az ideológiai konstrukció kategóriájába sorolta azt az elképzelést, hogy a cigányok összességének történelme évszázados üldöztetéssorozat lenne, és azt az általánosan elfogadott nézetet sem támasztják alá történeti tények, hogy a cigányok több hullámban érkeztek Magyarországra. A történésszel készített interjút három részben közöljük, az elsőben a cigányok történelmével és az azt övező mítoszokkal foglalkozunk. Mikortól számíthatjuk a cigányok Kárpát-medencei jelenlétét? Mielőtt konkrétan megmondanánk, hogy mikor jelentek meg a cigányok a Kárpát-medencében, fel kell vetnünk, hogy egyáltalán miként gondolkodunk erről. Alapvető probléma, hogy Magyarországon az a nézet él, mely szerint a cigány nép a történelem folyamán teljesen egységes entitás volt, s ennek tagjaival az idők során mindig és mindenhol ugyanaz történt. Közben azok az emberek, akiket a történelemből cigányként ismerünk, szegmentáris csoportokat alkottak – ezt ma már a komoly kutatók mindegyike elismeri –, s ezek a csoportok térben és időben nem azonos ritmusban mozogtak, földrajzilag egyidejűleg több helyszínen tartózkodtak, és emellett eltérő hatások is érték őket. Ami pedig ebből következik – és ezt már a saját kutatási eredményeimmel is alá tudom támasztani –, az, hogy a cigányok megjelenését nem lehet egyetlen nagy csoport egyetlen időpontban történt bevándorlásaként, vagyis egy kvázi honfoglalásként elképzelni. Valójában kis csoportok egymástól független, időben elnyúló, de sok szempontból hasonló okú mozgásáról van szó. Ha ennek a kezdetét akarjuk megjelölni, akkor azt mondhatjuk, hogy a cigányok a 14. század végén jelentek meg először Magyarországon, néhány évtizeddel később, mint a Balkánon. Arról nagyon keveset lehet tudni, hogy honnan és miért vándoroltak a cigányok, mielőtt Európában megjelentek volna. Érdemes visszamenni egészen Indiáig a cigányok eredetét kutatva? Magyarországon ebből a szempontból megint csak problematikus a helyzet. Annak ellenére is, hogy a nyolcvanas években nagyon nagy változás állt be a nemzetközi cigánykutatásban. A körülbelül egy időben fellépő Judith Okely, Aparna Rao, Rüdiger Vossen és Donald Kenrick munkáiban megjelent az a felvetés, hogy a hagyományos, lineáris indiai leszármaztatási elméleteket át kell gondolni. Más-más oldalról világítottak rá erre a kérdésre, a következtetéseik sok mindenben hasonlóak voltak és sok mindenben különböztek is. A magyarországi kutatók többsége, főként pedig a roma etnikai reprezentációban cigány történelemről író szerzők, nem veszik figyelembe azokat a megfontolásokat, amelyek amellett szólnak, hogy a ma ismert cigány csoportok nem mindegyikének kereshetjük az őseit Indiában, illetve az Indiából származók egykori nyelvi egysége nem jelentett feltétlenül társadalmi egységet is. Jómagam egyetértek Okelynak azzal a felvetésével, hogy a cigányok
Korábbi írásaimban többször igyekeztem választ keresni arra, hogy a cigány emberekkel történt múl... more Korábbi írásaimban többször igyekeztem választ keresni arra, hogy a cigány emberekkel történt múltbeli események mögött meghúzódtak-e különleges értékrendek és szokások (Nagy, 1998). Egy 19. századi zalai perirat alapján megpróbáltam rekonstruálni azt is, milyen összefüggés volt a balszerencse-magyarázó ideológiák és a rituális szabályok között (Nagy, 2000b). Evans-Pritchardnak (1937) az afrikai azandékról megjelent könyve óta a balszerencse-magyarázatok sajátos változataként értelmezik a kutatók a boszorkányhitet is. Jelen írásomban magyarországi boszorkányperek cigányokra vonatkozó néhány tanulságát foglalom össze. A jelenleg ismert legkorábbi olyan boszorkányper, amelyben cigányokkal találkozunk, Kassáról származik 1610-ből (Nagy, 2000a). A rendelkezésre álló perszövegek alig teszik lehetővé annak vizsgálatát, hogy a cigányok miben hittek és miben nem. A nem-cigányokhoz viszonyítva a cigányok (vagy legalábbis némely cigányok) világképének egyik fő sajátossága a koraújkorban, hogy nem jelenik meg benne a lelkiismereti-konfliktus és az isteni kegyelem aktusa. Jacob Tollius 17. századi németalföldi utazó szerint a cigányok pogány szokás szerint tiszteltek valamilyen istenséget, de ennél többet nem tudunk vallási képzeteikről (Tollius, 1700). Meglepően kevés konkrétumot árulnak el a perek a cigányok hiedelmeiről is, amelyek szinte semmiben sem látszanak különbözni a nem-cigányok hiedelmeitől. A cigányok hiedelemvilágának csupán egyetlen specifikuma tűnik kimutathatónak a 18. század előtt: az alkanna 1 nevű növényből nyert vörös festék jótékony hatásában való hit. Edward Brown (1673) arról számol be útleírásában, a cigányok úgy képzelték, hogy megvéd a hideg és zord időjárás ellen, az asszonyok még a hajukat is befestették vele. A cigányok esetében a perbefogás indítékai, az angol kutató Alan Macfarlane (1970) kifejezésével a "vád szociológiája" nem tárható fel pontosan. Angliában 17. századi térképek segítségével egy-egy településen még az is megállapítható volt, hogy kik voltak egymás szomszédai. Magyarországon ez csak kevés helyen lehetséges ilyen részletességgel, a cigányoknak pedig jónéhány esetben még a nevét sem tudjuk. A boszorkányság, bűbájosság, varázslás szélesen értelmezett fogalomköréhez kapcsolható 17-18. századi perekben (ide értve a paráznaságot, istenkáromlást, lopást, gyújtogatást is), a cigányok leginkább, mint erkölcsi normák megszegői, a megszokottól eltérő életvitel deviáns képviselői fordulnak elő. A cigányasszonyok, mint boszorkányok, illetve általában cigányok az alábbi szituációkban jelennek meg a perekben.
A magyarországi cigányok történetének feltáratlan területei a klánszerű képződmények szerveződése... more A magyarországi cigányok történetének feltáratlan területei a klánszerű képződmények szerveződései, a közöttük dúló ellenségeskedések és a vérbosszú intézménye. A rituális bosszúállás kötelezettségéről csupán néhány közvetett adattal rendelkezünk, nem is akarjuk ezt a problémát ebben a rövid dolgozatban megoldani. Mindössze jelezni kívánjuk néhány perirat felhasználásával, hogy a cigányok közötti konfliktusok némelyikének, mind az indítékok, mind a konfliktusszituációk feloldása tekintetében léteztek sajátosan cigánynak tekinthető értelmezései. A familiáris csatározások hátterében konfliktussorozatok húzódtak, egy-egy peres ügyirat csupán az ellenségeskedés áthagyományozódásának egyetlen állomásáról tájékoztat. Olyan konfliktushelyzetről, amely egy korábbi ellentét folyománya, s amely maga is újabb ellentéteket generált. A 17. században a magyar főurak egyre erőteljesebben beavatkoztak a földesúri joghatóságuk alá tartozó cigány csoportok életébe, s olyan vajdákat neveztek ki, akik hajlandók voltak közösségük szokásjogait a többség erkölcseihez és az írott törvényekhez igazítani. Az adaptálódás szükségszerű velejárója volt a javak megszerzésének és a konfliktusok megoldásának újfajta értelmezése is. Az értékrend átalakulása azonban lassú volt, s a 18. század elején még felfedezhetők az archaikus mentalitás nyomai. A cigány közösségi vezetők körül familiaritási kapcsolatrendszerbe szerveződő cigány családok nem egyformán gondolkodtak a környezetükkel való kapcsolatokról és a közösségi hagyományok feladásáról. A cigány közösségek belső viszonyait a vagyonilag és hatalmi pozíciójában erős vajda családja és a közel ugyanolyan erős, vele rokon és nem rokon családok közötti rivalizálás határozta meg. A klánok között évtizedekre elhúzódó harcokra kerülhetett sor. Az Esterházy grófok cigányai között az 1670-es években szilárdult meg a vajdai intézmény. 1675-ben Esterházy János Vörös Mihályt nevezte ki a birtokain élő valamennyi cigány vajdájává, akivel együtt fiai, György, István, valamint öccse Rigó György is letette a hűségesküt. Utóbbi feltehetően az unokaöccse lehetett. A Vörös-klán pozíciója szilárd volt, az 1675-ös vajdakinevezés nem tartalmazza a más esetekben gyakori kitételt, hogy a cigányok kötelesek elfogadni a vajdát, engedelmeskedni neki, s nem adhatják magukat más vajda alá. Vörös Mihály több, mint húsz évig viselte a vajdai méltóságot, s mindvégig az Esterházyak összes cigányának volt az első embere, nem csupán egy uradalomhoz tartozóknak. Földesurainak támogatása elengedhetetlen volt számára, de fiai és a rokon, illetve kliens családok támogatása nélkül nem őrizhette volna meg a közösségben elfoglalt helyét. 1698-ban mutatkoznak az első nyomai, hogy ekkor már többen is megkérdőjelezhették a Vörös-klán és familiáris családjaik (Rigó, Sipos, Kovács, Sárközi, Horváth, Váczi) hatalmát. Esterházy Ferencnek hathatós intézkedést kellett hozni, hogy a cigányok elfogadják Vörös Mihályt: "... ne más vajdát, hanem Vörös Mihált ösmerjék és tartsák vajdájoknak. Holott pedig valamely czigány nem akarná szavát fogadni és ellene támadna: tehát hagyom és parancsolom minden rendbeli
A 18-19. századi vizsgálati jegyzőkönyvek, tanúvallomások, személyleírások, útlevelek és orvosi l... more A 18-19. századi vizsgálati jegyzőkönyvek, tanúvallomások, személyleírások, útlevelek és orvosi látleletek tanúsága szerint sok cigány ember viselt magán különös testi jegyeket. A sebhelyek, himlőhelyek, bibircsókok, billognyomok, guganyomok, golyvák, megroggyant derekak, sérvek, sánta lábak, csonka kezek, beszakadt koponyák, megvágott arcok, csorba fogsorok, hályogos szemek mögött többnyire egyáltalán nem, vagy csak részlegesen rekonstruálható emberi sorsok húzódnak. Irásomban a továbbiakban a testtorzításnak egy olyan módjával foglalkozom, amelyet nem a cigány közösségek belső öntörvényűsége, hanem szociális kényszerpályák tettek "szokássá". Az egyik legtipikusabb és leggyakoribb emberi beavatkozásból származó testi jegy a csonka ujj. Az európai viselkedési modellektől eltérő erkölcsi normák szerint élő társadalmak kultúráiban gyakori gyászt kifejező rítus az ujjak levágása. Mivel a magyarországi cigányok körében csak férfiakra volt jellemző, nem tartom összekapcsolhatónak a gyásszal, sem egyéb rituális szokással. Ezt a vélekedést támasztja alá a truncatióra vonatkozó történeti adatok kronológiája is. A forrásokban akkor szaporodnak meg a csonka végtagokról szóló információk, amikor a helytartótanács "cigányügyi" rendeleteiben megjelenik az a törekvés, hogy a cigány férfiakat katonának adják. Az ujjak csonkulása 1776 (ebben az évben tiltotta be a Helytartótanács) a kínvalatást) előtt még lehetett a kínvallatás következménye, azután viszont minden esetben a katonaság előli meneküléssel magyarázható. Bogdán Ádámnak, aki 1750-ben Nyírkarászon (Szabolcs m.) főszereplője volt két oláh cigány klán gyilkossággal végződött véres összetűzésének, az egyik kezén csonka volt a hüvelykujja. Ezt a sérülést bizonyára tortúra során szerezte, s a hüvelykszorítótól származott. Az 1773-ból ismert Milicz Ferkó Sopron megyei hegedűs is áteshetett kínvallatáson, de személyleírásának szóhasználatából valószínűbb, hogy a katonaságtól akart megmenekülni és saját magának vágta le az ujját: "a jobb hűveke mellett lévő ujja az első izen ell van vágva". A jobb kéz mutatóujjának csonkolása a katonai alkalmatlanság elérésének tipikus módja. A ráckevei vásárban elfogott tolvaj, Kolompár alias Biki Gyurka esete nem ilyen egyértelmű, róla azt tudjuk 1775. évi személyleírásából, hogy "jobb keze csonka". Életkora (22 év) arra enged következtetni, hogy ő is a katonaságtól akart szabadulni. A helytartótanácsi rendeletek az 1770-es évek végétől szorgalmazták a cigányok katonának adását, s a vármegyei tervezetekben is újra és újra felbukkant ez a javaslat. 1779. december 27-én helytartótanácsi rendeletben írták elő, hogy a cigány katonákat nem lehet szabadságolni, a szabadságon levőket pedig vissza kell hívni alakulataikhoz. 1781. június 28-án módosították a rendeletet, azokat, akik igazolni tudták, hogy van miből megélniük, el lehetett bocsátani, illetve szabadságra lehetett küldeni. 1783. december 1-én újabb rendelet született: a cigány katonákat hat év után lehet leszerelni, de csak akkor, hogyha becsületesen viselték magukat és elbocsátásuk után tisztességes földműves, iparos vagy napszámos munkával tudják biztosítani a megélhetésüket.
Fejvadászok A 17. században sok magyarországi földesúr a joghatósága alá tartozó cigányokkal olya... more Fejvadászok A 17. században sok magyarországi földesúr a joghatósága alá tartozó cigányokkal olyan kölcsönösen elfogadható együttélési modellt igyekezett kialakítani, amelyben kiküszöbölhetők a konfliktusok, s hatékonyan kihasználható a cigányok munkaereje. A gazdaságos munkaerő-kihasználás érdekében nem erőltették a letelepedést, hanem a cigányok mozgó életformájából és speciális szolgáltatásaiból származó előnyök kamatoztatására törekedtek. A földesúri függés elfogadása vagy elutasítása meghasonlást idézett elő a cigány közösségeken belül. A legtekintélyesebb családok nem egyformán válaszoltak az új kihívásokra. A cigányok egy része elutasította a feudális függés minden formáját, igyekezett maximálisan megtartani a független munka lehetőségét, a horizontális közösségszerveződést, s nem volt hajlandó szermernyit sem feladni kulturálisan beidegződött életmódjából és szokásaiból. A cigány csoportok többsége elfogadta a földesurak speciális protekcióját, s nem megrázkódtatások nélkül ugyan, de alkalmazkodott a vertikális szerveződés új formáihoz, a független munka részleges feladásához, s a speciális szolgáltatási kötelmekhez. Cserébe a földesúr védelmet nyújtott, s megengedte, hogy a cigányok az évszakok váltakozásához igazodva, az év nagy részében az általuk értett tevékenységekből – főként fémművességből és kereskedésből – éljenek meg. Ebben a szisztémában a cigányoknak nem kellett áttérni a paraszti életritmusra, s nem kellett olyan munkát végezniük, amelyhez nem értettek. Földesuruk minden falujába eljuttatták fémműves szolgáltatásaikat, egyösszegű évi adót fizettek, időnként pedig idénymunkákra rendelték ki őket (pl. szénagyűjtés, fuvarozás). Az idényjellegű szolgálatokat többnyire pénzzel meg lehetett váltani, sőt az is előfordult, hogy maga a földesúr követelt az idénymunka helyett pénzt. Némely földesúr speciális adókat is elvárt a cigányaitól, Esterházy Péter 1717-ben pl. minden sátorra évi 1 font borsadót vetett ki. Az új rendszer következetes földesúri ellenőrzéssel és a vajdák jogkörének kiterjesztésével járt együtt. Megcsorbult a cigány emberek szabadsága is, de Európa más országaihoz képest Magyarországon a cigányokkal való bánásmód toleránsabb és emberségesebb volt, sőt azt mondhatjuk, hogy az integráció különleges formáit sikerült kialakítani. A cigány közösségek élére a földesurak által kinevezett vajdák részt vállaltak az adóztatás megszervezésében, biztosítaniuk kellett, hogy az alájuk tartozó cigányok sem egymással, sem a gázsó környezettel ne kerüljenek összeütközésbe. Kisebb horderejű ügyekben a falubírókéhoz hasonló igazgatási és bíráskodási jogokat kaptak. A 17. század végétől olyan jogosítványokat is rájuk ruháztak földesuraik, amelyekkel addig csak az uradalmi tisztek rendelkeztek. Jogot kaptak pl. arra is, hogy a földesúri függésből magukat kivonni akaró szökevény cigányokat elfoghassák, sőt jónéhány uradalomban ez speciális kötelezettségévé vált a vajdáknak, akik a földesurak meghosszabbított karjai lettek. A 18. század derekán a központi rendelkezések meg akarták szüntetni a 17. században
Az érintkezés apró jelei Már a 15. század végén találkozunk a forrásokban olyan közösségükből kis... more Az érintkezés apró jelei Már a 15. század végén találkozunk a forrásokban olyan közösségükből kiszakadt cigány emberekkel, akiket nem-cigányok közé, szubkultúrákba vezérelt a sorsuk. 1495-ben egy Bártfa város által elfogatott rablóbanda tagjai között említenek "valami Vasko cigányt" (quidam Vasko czigan). A 16-17. században a cigány és nem-cigány periférikus csoportok keveredése erősebbé válhatott, különösen mikor a 17. század második felében Magyarország társadalmában megnövekedett az egzisztenciát vesztett, bizonytalan helyzetű emberek száma. Erőteljes volt a periférikus érintkezés a szabad királyi városok kedvezőtlen helyzetű, etnikai, foglalkozási és szociális alapon szegregálódó rétegei között is. Elsősorban Brassó, Nagyszeben és Kolozsvár városok levéltáraiban maradtak fenn olyan feljegyzések, amelyek arra engednek következtetni, hogy a cigányok sem maradtak ki ebből. A periférikus akkulturáció, vagyis a társadalom szélén élők nem csupán kereskedelmi kapcsolatokban és vallási alkalmazkodásban megnyilvánuló, tartós és közvetlen, magatartás-és gondolkodásmintákat is közvetítő találkozása feltáratlan területe Magyarország társadalomtörténetének. A magyarországi cigányok történetében véleményem szerint különösen fontos volt ez a folyamat, de az adatok csekély száma, szűkszavúsága és véletlenszerű előfordulása miatt csupán óvatos hipotézisként fogalmazom meg, hogy a bevándorlás és a társadalmi lesüllyedés mellett a periférikus keveredés volt az egyik legdöntőbb oka annak, hogy a 17. század dereka és a 19. század vége között a cigányok lélekszáma 200000 fölé emelkedett. Hangsúlyozom, hogy az intenzív periférikus érintkezések nem jelentik feltétlenül bűnöző rétegek egymásra találását, sokkal inkább azt jelzik, hogy Magyarországon a polgárosodási folyamat megindulása előtt is jócskán voltak szerencsétlen sorsú emberek. A 18. század elejétől a legfelsőbb hatalmi szervek és a törvényhatóságok sikertelen kísérleteket tettek, hogy a periférikus helyzetű csoportokat ellenőrzés alá vonják és letelepült adózóként integrálják a társadalomba. A cigányok esetében a helytartótanácsi rendeletek és helyhatósági statutumok sokszor épp a kitűzött céllal ellentétes eredményre vezettek, főként a nevelőszülői rendszer bevezetése után. A 18. század közepétől a cigányok reszocializálására irányuló programok következtében adminiszratív külső lökést kapott az egyébként már hosszú ideje zajló spontán periférikus akkulturáció. A szüleiktől elszakított 2-12 éves korú cigány gyermekek jelentős része soha nem került vissza eredeti közösségébe, s egész életét hányattatva, családjától távol élte le, útja a falusi társadalom legaljára, vagy alkalmi szubkultúrákba, pásztorok, betyárok közé vezetett. Ezzel párhuzamosan léteztek felfelé vezető utak is, de azokon csak kevesen indulhattak el (pl. muzsikusok), a többség-még ha fizette is a zselléri jogállású rétegekre kirótt adót – alul maradt. Mások elzárkózással válaszoltak a környezetük támasztotta kihívásokra, s igyekeztek elkerülni a nem-cigányokkal való érintkezést. Utóbbiak között gyakorta találhatók mai értelemben vett oláhcigányok, de inkább az identitás hibriditásáról, csoportba sorolhatatlanságról beszélhetünk. Körözőlevelekből és perekből ismerjük cigányok és nem-cigányok kapcsolatának néhány izgalmas esetét, ezekből mutatunk be az alábbiakban példákat. Mindegyik külön esettanulmányba kívánkozna, ám a szereplők életkörülményeinek és környezetének részletes megismerése olyan vállalkozás lenne, ahol a befektetett energia semmiképpen sem állna arányban az eredménnyel. Különösen fontos kutatási feladat lehet a jövőben annak
Magyarországon az egyik leggyakoribb sztereotípia: a cigányok " szokása " , hogy eltüzelik lakásu... more Magyarországon az egyik leggyakoribb sztereotípia: a cigányok " szokása " , hogy eltüzelik lakásukban a parkettát és szélsőséges a lakáshasználatuk. A térhasználat társadalmi és etnikai csoportok közötti különbségei természetesek. Az extrém tér-és lakáshasználat nem etnikus szokás, nem " cigány tulajdonság " , nem értelmezhető " a cigányok "-hoz rendelt elválaszthatatlan életmódbeli sajátosságként. Szélsőséges lakáshasználat cigányok és nem cigányok között is előfordulhat, az alacsony társadalmi státusz, az életmód megváltozása, szegénység vagy emberi gondatlanság miatt. Az európai történelemből cigányként ismert csoportok soha nem alkottak differenciálatlan, homogén tömeget. Életmódjuk és lakókörnyezetük sem egyforma. Lakhelyük társadalmi helyzetüktől, megélhetési módjaiktól és környezetükkel való kapcsolataiktól függően sátor, sátras kocsi, kunyhó, putri, ház. Nyugat-Európában a cigányok egy része ma is független vándorló és mobilházakban lakik. Magyarországon ezzel nem találkozhatunk. A Kárpát-medencében a cigányok többsége a középkor óta városi proletár vagy falusi zsellér volt és házban lakott. A termékeiket vásározással, falujárással értékesíteni igyekvő teknős és üstös-foldozó-rézműves cigányok, akik erdei kunyhókban és sátras kocsikban laktak, a magyarországi cigány népesség kisebb részét tették ki. A lakhatás többféle változata létezett párhuzamosan. A modernizációval és a polgárosodással a 20. század első felében nőtt meg a városokban bérházakban, udvari lakásokban élő cigányok száma. A korabeli levéltári források és a sajtó gyakori témája a cigányok társadalmi felemelkedése, a városi nyomortelepek, a falusi cigánytelepek szörnyűséges viszonyai, a Népszava publicistája 1939. márciusában ezt írta: " A cigányok ügye szemléltetően mutatja, mennyire relatív fogalom a kultúra. Amíg az egyiket körülfogja villany-vasalóval, az izzó lámpák pazar fényével, hideg-és melegvizcsapokkal, villamos tűz-hellyel és egyéb kényelmi eszközökkel, ugyanakkor, alig néhány kilométerrel távolabb, mindezekről semmit sem tudnak. " Az osztályhelyzet, a vagyoni különbségek, az életmód, a lakáskörülmények eltérései együtt járnak a térhasználat eltérő szokásaival, a térbeli rendezettség más-más értelmezésével. Az emberek és a tárgyak térbeli helyének képzetei és gyakorlata etnikai különbözőségként is megjelenhet. Judith Okely angol kutatónő pl. a térbeliség különösségében látta a traveller-ek egyik kulturális sajátosságát. A szocializmus modernizációs kísérlete a népesség átrendeződését, az életmód, a munkavállalás és a lakhatás megváltozását váltotta ki. Az 1950-es években Szabolcs-Szatmár megyéből több, mint 100 ezer ember költözött a fővárosba és szocialista iparvárosokba (Ózd, Kazincbarcika, Komló, Dunaújváros) munka és új lakás reményében. Arról, hogy az elköltözők közül hányan voltak cigányok a szocializmus korai időszakában, nincsenek pontos adataink, de az általános átrendeződés, a faluból városba költözés a cigány népességet is érintette és –önmagához mérten-jelentős változásokat hozott sok család életében. 1971-ben Budapesten a cigány népesség 30, a vidéki városokban 52, a községekben 68 %-a telepen élt. A házak alapozásának és falazatának minősége alapján a cigányok 33 %-a lakott tégla, beton, kő vagy panelházban. A 2003-as felmérés szerint a városokban élő cigányok nagyobb része régi bérházakban, kisebb része panelben lakott. A szocializmus idejéből extrém lakáshasználatról ismert történetek többségéről nehezen vagy egyáltalán nem dönthető el, hogy mennyi belőlük az igazság, mert soha nem ismert az a személy, aki az eseményekről konkrét tapasztalattal rendelkezett, vagy egyáltalán valóban volt-e ilyen tapasztalat.
A cigányokról/romákról való beszédmódokban napjainkban is gyakori, hogy a történelemben visszatér... more A cigányokról/romákról való beszédmódokban napjainkban is gyakori, hogy a történelemben visszatérő, többféle kultúrában megfigyelhető, egyetemes kulturális jelenségek, ha cigányok között is előfordulnak, vagy úgy értelmeződnek, mint csak cigányokra jellemző különleges sajátosságok, vagy úgy, mint fejlődésbeli elmaradottságuk kifejeződései. Gyakori, hogy az ilyen gondolkodásmód népismeret részeként identitáskonstrukcióval társul (Berek, 2012). Egyike ezeknek a sztereotipizálódott vélekedéseknek, hogy a cigányok dögevők, etnikus sajátosságuk, " szokásuk " , hogy rendszeresen fogyasztják elhullott állatok húsát. Paralel példaként említhetjük a kannibalizmust, a tisztátalanságot, a vándorlást. A dögevés sohasem volt széles körben elterjedt és nem etnikus jelenség. Elhullott állatok fogyasztása cigányok és nem cigányok között egyaránt előfordult. Egyrészt: kétségbeesett, végső eszköz a túléléshez, amikor már nincs más lehetőség az éhezés mérsékléséhez. Másrészt: az elhullott állat elfogyasztása azt is szolgálta, hogy a jószág ne menjen veszendőbe. Ehhez hasonló kényszermechanizmusok gyakran kialakultak olyan közösségekben, ahol folyamatosan vagy időről-időre élelemhiány mutatkozott. Az a képzet, hogy a cigányok dögevők, egyike a leggyakoribb, " a cigány " fogalmához társított sztereotípiáknak. A cigányokról író szerzőknek is gyakori témája. Önmagában az, hogy a történelem folyamán különféle kultúrákban, a magyarországi népi társadalomban és cigányok között is előfordult elhullott állatok fogyasztása, nem a tapasztalatoktól független előítélet. Cigányokkal kapcsolatban abban az értelemben az, hogy a " dögevés " , mint csoporttulajdonság, mint rögzült etnikus tradíció jelenik meg. A közelmúltban Moldova György Kossuth-díjas író Bogádmindszenten a cigány polgármesternek nem hitte el, hogy a cigányok nem esznek dögöt (Őrszigethy, 2013). Egy cigány tanítónő pedig – egyébként sok tekintetben alaptalanul támadott, gazdag és reprezentatívan kivitelezett-" cigány népismereti olvasókönyvében " félreérthetően úgy írt a dögevésről, mint " cigány népszokás "-ról (Menyhért, 2002). A problémát úgy értelmezhetjük árnyaltan, ha megvizsgáljuk társadalomtörténeti és történeti néprajzi kontextusait is. A magyarországi cigányokról szóló történeti forrásokban a 17. század vége előtt utalás sincs arra, hogy cigányok bármilyen módon elhullott állatot ettek volna. Johan Diezt, a brandenburgi zsoldos tüzérezred chirurgusa, aki 1686-ban ott volt Buda ostrománál, emlékiratában arra emlékezett, hogy Esztergom környékén gyakran bukkantak hordákra (Horden), olyan családokra, akik földalatti lyukakban húzták meg magukat és halászatból, vadászatból éltek, mint a tatárok. Nyers húst és elhullott marhák húsát ették, miként a cigányok (wie die Zigeuner auch thun). Dietz tehát úgy tudta, hogy a cigányok megeszik elhullott jószágok húsát, de leírása azt is bizonyítja, hogy nagy szükségben nem csak ők tették ezt. A földönfutóvá, otthontalanná lett, nyomorúságra jutott emberek életben maradásuk érdekében kényszerültek erre. Diezt beszámol arról is, hogy Lipótvár (ma Újvároska Szlovákiában) előtt több ezer cigányt találtak: " …amikor az egyik lovunk megdöglött, ami persze igen gyakran megesik, mi semmit se tettünk, mert a cigányok rögtön elvitték, feldarabolták és nagy vigadalmat csapva megették " (Rónay, 2000). Ez sem rendkívüli, a történelem folyamán sokszor megesett hasonló háborús körülmények között, sőt néha még emberevés is. Az ukrajnai holodomor (1932-1933) idején, a II. világháború alatt Budapest és Leningrád ostromakor, a polgári lakosság megette az elpusztult lovakat (Hajnáczky, 2016). Ismerünk beszámolókat frontot, hadifogságot megjárt emberektől is, akik éhségükben már nem tehettek mást és megették az elesett lovakat (Fleck és Szuhay, 2013).
SOMOGY COUNTY'S PUBLIC HEALTH CONDITIONS ACCORDING TO THE REFORM ERA HEAD PHYSICIAN JÓZSEF CSORBA... more SOMOGY COUNTY'S PUBLIC HEALTH CONDITIONS ACCORDING TO THE REFORM ERA HEAD PHYSICIAN JÓZSEF CSORBA'S REPORTS. ___________________________________________________________________ József Csorba is mostly know in medical history for his way of life and his work: 'Hygiastika' (1829). His reports, which make the tracking Somogy County's medical and societal status possible, are not yet processed. After unveiling his sources, the author introduce units and analyses their importance by using local examples and the social history's coherencies. The main questions are: 1. Infrastructure of medical supply; 2. Protection against rabies and syphilis; 3. Epidemics, vaccinations; 4. Nutrition and living conditions, e. g. grain storage and quality of bread; 5. Influences that morals and habits have on health e. g. the relationship between official and folk medicine. BEVEZETÉS Az 1990-es évek közepén a Somogy Megyei Levéltárban dolgoztam, az ún. feudális kori iratok referenseként. A társadalomtörténeti érdeklődés, a mindennapi élet, valamint a demográfiai folyamatok és a biológiai rendszer közötti összefüggések vizsgálata irányította figyelmemet a Somogy vármegye nemesi közgyűlésének iratai között található orvostörténeti forrásokra, különösen a főorvosi jelentésekre. A gazdag forrásanyagból csupán csekély részt dolgoztam fel egy helytörténeti tanulmányban. 2 További pályám elvezetett a levéltártól és a témától is, a magyarországi cigány csoportok története felé. Deáky Zitával is a cigányság iránti érdeklődés révén kerültem kapcsolatba és ezen a területen végeztünk közös munkát egy ideig. A tiszteletére írt tanulmányban azonban inkább olyan témát választottam, ami az ő munkásságában fontosabb volt, mintának tekintve az általa kialakított forrástipológiát és témacsoportokat 3. Csorba József ismert az orvostörténetben, főként életútja 4 és Hygiastika …c. egészségügyi felvilágosító munkája 5 , valamint vármegyei topográfiája. 6 Feldolgozatlanok, sőt mondhatni ismeretlenek viszont 1817-1848 közötti főorvosi működése idején írt jelentései, melyekből több évtizeden át követhetők a somogyi egészségügyi viszonyok. Jelen dolgozatban elsősorban arra törekszem, hogy metszeteket nyújtsak a jelentésekben leírt legfontosabb 1 Megjelent: Smid Bernadett (szerk.): Minden dolgok folytatása. Tanulmányok Deáky Zita 60. születésnapjára.
... Cigány foglalkoztatás-politika Szabolcs-Szatmár megyében (19511956) 89 nek néhány más határo... more ... Cigány foglalkoztatás-politika Szabolcs-Szatmár megyében (19511956) 89 nek néhány más határozata: a folyó év, azaz 1953 ... Ebben a határozatban tetten érhetjük a magyar-országi cigánypolitika hosszú idõtartamban jelenlévõ újabb ellentmon-dásait: a megye politikai ...
L'utilisation politique d'une communauté rom hongroise Érpatak est un village de 1700 habitants à... more L'utilisation politique d'une communauté rom hongroise Érpatak est un village de 1700 habitants à l'extrémité de la grande plaine hon-groise, non loin de la frontière roumaine. L'historien Pál Nagy, spécialiste des sociétés roms et natif de l'endroit, y menait des recherches sur l'histoire de la communauté locale quand il s'est retrouvé confronté à la politique ubuesque menée par le maire de la commune, Mihály Zoltán Orosz, aujourd'hui connu dans toute la Hongrie pour avoir soi-disant « mis au pas » les Tsiganes et réduit la délinquance à zéro. L'étude de Pál Nagy 1 (dont nous présentons ci-dessous de maigres extraits) est consacrée à la fois au village, à l'histoire de sa population rom et aux derniers développements politiques dont elle est victime. Elle permet de mieux se rendre compte de la montée des tensions entre Roms et non-Roms dans une société où les Roms ont à la fois connu une extraordinaire dégradation sociale ces 25 dernières années et où ces tensions font le jeu de forces politi-ques importantes (aujourd'hui au pouvoir). L'histoire des Tsiganes d'Érpatak Pál Nagy divise les Tsiganes locaux en six groupes. Parmi eux, « les Tsiga-nes habitant ici depuis longtemps avec leurs descendants et qui vivent aujourd'hui dispersés dans différentes parties du village », « les familles 1 L'étude est intitulée « A C betű a hátunk megett van »-Cigány-magyar együttélés és az « érpataki modell » (« On a la lettre C collée dans le dos »-La coexistence entre Tsiganes et Hongrois et le « modèle d'Érpatak »). La première version de cette étude a été pu-bliée en 2013 dans le recueil dirigé par Péter Szuhai Távolodó világaink. A cigány-magyar együttélés változatai (Nos mondes qui s'éloignent. Les transformations de la coexistence entre Tsiganes et Hongrois) par la Magyar Néprajzi Társaság (Société Ethnologique Hongroise), Budapest. Une version légèrement augmentée peut être téléchargée sur le site du Kisebbségkutató Intézet (Institut de recherche sur les minorités) de l'Aca-démie des sciences hongroises :
Megjelent angol nyelven: Roma in semi-ego documents in 18 th century Hungary, Frühneuzeit-Info 30... more Megjelent angol nyelven: Roma in semi-ego documents in 18 th century Hungary, Frühneuzeit-Info 30/219. 91-105. Cigány emberek a 18. századi magyarországi szemi-egodokumentumokban NAGY PÁL (magyar nyelvű kéziratos változat) Bevezetés Magyarországon a személyes történelem iránti érdeklődés először az etnográfiában jelentkezett az 1970-es években. Azóta folyamatosan adnak ki paraszti önéletírásokat, visszaemlékezéseket. Leírták a kutatástörténeti folyamatot, hogyan jutott el a néprajz az egyéniség kutatásáig és számba vették a forrásokat is. Utóbbiak sorában különösen fontosak a paraszti levelek, illetve a kérelem-, és panaszlevelek. Kidolgozták azokat a szempontokat is, amelyek a társadalom leírásában az élettörténeteken keresztül lehetségesek és fontosak: tipikus és kivételes viszonya, stabilitás és mobilitás, a történelmi fordulatok hatása, szocializáció és önállósodás, szokások és konfliktusok, érzelmi világ, a személyesség táji tagozódás szerinti összehasonlítása. 1 Az élettörténetek és az identitás vizsgálatával a pszichológiában az 1980-as évektől nőtt meg az érdeklődés a személyesség iránt. 2 A történettudományban alapvető kérdésként vetődik fel, hogy kiket keresünk az egodokumentumokban, ennek nyomán jön létre kapcsolódás a történeti kutatásokban az én-elbeszélések pszichológiai elemzéséhez. Másik, az etnográfiához és a pszichológiához is kötődő kérdés az élettörténeti rekonstrukció szociokulturális kiterjesztése, pl. középosztálybeli és paraszti kulturális minták összevetése. A történetírás úgynevezett narratív fordulatának hatására a történettudományban mintegy másfél évtizeddel ezelőtt fordult a figyelem kiemelten a személyesség és annak forrásai, az egodokumentumok felé. Folyóiratok tematikus számainak sora és nagy léptékű kutatási programok jelezték a változást. A kutatások közül külön említendő a "Naplók, emlékiratok annotált bibliográfiája" című program, 3 az eredmények közreadásából pedig az Aetas folyóirat személyes történelemmel foglalkozó száma. 4 Kövér György tollából megszületett a téma teljesnek mondható magyarországi összefoglalása is. 5 Ha áttekintjük a személyes történelem kutatásának magyarországi eredményeit, azt láthatjuk, hogy napjainkban már bőséges, színvonalas szakirodalom és forráskiadás áll rendelkezésünkre. Bourdieau, Ricoeur, Foucault és Lejune nyomán megtörtént a kutatás elméleti megalapozása is, több munkájukat magyarul is kiadták. Mindez azonban a 18. századi magyarországi cigányok történetének kutatásához rendkívül korlátozottan adhat támpontokat. Jelen írásom szorosabban vett témájához közelítve, először arra kell választ adni, mi az oka ennek a korlátozottságnak.
Megjelent: Tóth Norbert (szerk.): Peremhelyzetben III. Romológiai írások. Debrecen, 2018. 83-106.... more Megjelent: Tóth Norbert (szerk.): Peremhelyzetben III. Romológiai írások. Debrecen, 2018. 83-106. (kéziratos változat)
NAGY PÁL A cigányosztályok indításának politikai és pedagógiai dilemmái az 1950-es években BEVEZETÉS Néhány év óta az államszocializmus korának egy kivételesen értékes, szabolcsi forráscsoportját dolgozom fel és adom közre forráskiadványokban. 1 Munkám egy nagyobb léptékű történeti demográfiai kutatásba illeszkedik, melynek célja a Kárpát-medence cigány népességére vonatkozó összeírások és felmérések feltárása a 17. századtól a 20. század közepéig. Az 1950-es évek szabolcsi forrásainak feldolgozását tematikus szaktanulmányokban teszem közzé. A foglalkoztatást tárgyaló két dolgozat 2 után, jelen írás a korszak cigány oktatáspolitikájának és pedagógiai kérdéseinek speciális résztémájáról szól. A vizsgált dilemmák évtizedek óta jelen vannak a magyarországi társadalomban, az oktatásban, napjainkban is aktuálisak, jól ismertek a közelmúlt szegregációs vitáiból.
A cigányok közép-európai megjelenését nem lehet egyetlen honfoglalásszerű mozzanatként leírni, eg... more A cigányok közép-európai megjelenését nem lehet egyetlen honfoglalásszerű mozzanatként leírni, egyúttal a cigányokkal kapcsolatban el kell felejteni, hogy a történelem során egységes, együtt mozgó entitást alkottak volna – állítja a vele készült beszélgetésben Nagy Pál történész. A gödöllői Szent István Egyetem munkatársával annak okán készítettünk interjút, hogy a református cigánymissziós munka során ismeretterjesztéssel is tenni kell az előítéletek ellen, rá kell mutatni az együttélést megnehezítő téveszmék és mítoszok létezésére. Nagy Pál az ideológiai konstrukció kategóriájába sorolta azt az elképzelést, hogy a cigányok összességének történelme évszázados üldöztetéssorozat lenne, és azt az általánosan elfogadott nézetet sem támasztják alá történeti tények, hogy a cigányok több hullámban érkeztek Magyarországra. A történésszel készített interjút három részben közöljük, az elsőben a cigányok történelmével és az azt övező mítoszokkal foglalkozunk. Mikortól számíthatjuk a cigányok Kárpát-medencei jelenlétét? Mielőtt konkrétan megmondanánk, hogy mikor jelentek meg a cigányok a Kárpát-medencében, fel kell vetnünk, hogy egyáltalán miként gondolkodunk erről. Alapvető probléma, hogy Magyarországon az a nézet él, mely szerint a cigány nép a történelem folyamán teljesen egységes entitás volt, s ennek tagjaival az idők során mindig és mindenhol ugyanaz történt. Közben azok az emberek, akiket a történelemből cigányként ismerünk, szegmentáris csoportokat alkottak – ezt ma már a komoly kutatók mindegyike elismeri –, s ezek a csoportok térben és időben nem azonos ritmusban mozogtak, földrajzilag egyidejűleg több helyszínen tartózkodtak, és emellett eltérő hatások is érték őket. Ami pedig ebből következik – és ezt már a saját kutatási eredményeimmel is alá tudom támasztani –, az, hogy a cigányok megjelenését nem lehet egyetlen nagy csoport egyetlen időpontban történt bevándorlásaként, vagyis egy kvázi honfoglalásként elképzelni. Valójában kis csoportok egymástól független, időben elnyúló, de sok szempontból hasonló okú mozgásáról van szó. Ha ennek a kezdetét akarjuk megjelölni, akkor azt mondhatjuk, hogy a cigányok a 14. század végén jelentek meg először Magyarországon, néhány évtizeddel később, mint a Balkánon. Arról nagyon keveset lehet tudni, hogy honnan és miért vándoroltak a cigányok, mielőtt Európában megjelentek volna. Érdemes visszamenni egészen Indiáig a cigányok eredetét kutatva? Magyarországon ebből a szempontból megint csak problematikus a helyzet. Annak ellenére is, hogy a nyolcvanas években nagyon nagy változás állt be a nemzetközi cigánykutatásban. A körülbelül egy időben fellépő Judith Okely, Aparna Rao, Rüdiger Vossen és Donald Kenrick munkáiban megjelent az a felvetés, hogy a hagyományos, lineáris indiai leszármaztatási elméleteket át kell gondolni. Más-más oldalról világítottak rá erre a kérdésre, a következtetéseik sok mindenben hasonlóak voltak és sok mindenben különböztek is. A magyarországi kutatók többsége, főként pedig a roma etnikai reprezentációban cigány történelemről író szerzők, nem veszik figyelembe azokat a megfontolásokat, amelyek amellett szólnak, hogy a ma ismert cigány csoportok nem mindegyikének kereshetjük az őseit Indiában, illetve az Indiából származók egykori nyelvi egysége nem jelentett feltétlenül társadalmi egységet is. Jómagam egyetértek Okelynak azzal a felvetésével, hogy a cigányok
Korábbi írásaimban többször igyekeztem választ keresni arra, hogy a cigány emberekkel történt múl... more Korábbi írásaimban többször igyekeztem választ keresni arra, hogy a cigány emberekkel történt múltbeli események mögött meghúzódtak-e különleges értékrendek és szokások (Nagy, 1998). Egy 19. századi zalai perirat alapján megpróbáltam rekonstruálni azt is, milyen összefüggés volt a balszerencse-magyarázó ideológiák és a rituális szabályok között (Nagy, 2000b). Evans-Pritchardnak (1937) az afrikai azandékról megjelent könyve óta a balszerencse-magyarázatok sajátos változataként értelmezik a kutatók a boszorkányhitet is. Jelen írásomban magyarországi boszorkányperek cigányokra vonatkozó néhány tanulságát foglalom össze. A jelenleg ismert legkorábbi olyan boszorkányper, amelyben cigányokkal találkozunk, Kassáról származik 1610-ből (Nagy, 2000a). A rendelkezésre álló perszövegek alig teszik lehetővé annak vizsgálatát, hogy a cigányok miben hittek és miben nem. A nem-cigányokhoz viszonyítva a cigányok (vagy legalábbis némely cigányok) világképének egyik fő sajátossága a koraújkorban, hogy nem jelenik meg benne a lelkiismereti-konfliktus és az isteni kegyelem aktusa. Jacob Tollius 17. századi németalföldi utazó szerint a cigányok pogány szokás szerint tiszteltek valamilyen istenséget, de ennél többet nem tudunk vallási képzeteikről (Tollius, 1700). Meglepően kevés konkrétumot árulnak el a perek a cigányok hiedelmeiről is, amelyek szinte semmiben sem látszanak különbözni a nem-cigányok hiedelmeitől. A cigányok hiedelemvilágának csupán egyetlen specifikuma tűnik kimutathatónak a 18. század előtt: az alkanna 1 nevű növényből nyert vörös festék jótékony hatásában való hit. Edward Brown (1673) arról számol be útleírásában, a cigányok úgy képzelték, hogy megvéd a hideg és zord időjárás ellen, az asszonyok még a hajukat is befestették vele. A cigányok esetében a perbefogás indítékai, az angol kutató Alan Macfarlane (1970) kifejezésével a "vád szociológiája" nem tárható fel pontosan. Angliában 17. századi térképek segítségével egy-egy településen még az is megállapítható volt, hogy kik voltak egymás szomszédai. Magyarországon ez csak kevés helyen lehetséges ilyen részletességgel, a cigányoknak pedig jónéhány esetben még a nevét sem tudjuk. A boszorkányság, bűbájosság, varázslás szélesen értelmezett fogalomköréhez kapcsolható 17-18. századi perekben (ide értve a paráznaságot, istenkáromlást, lopást, gyújtogatást is), a cigányok leginkább, mint erkölcsi normák megszegői, a megszokottól eltérő életvitel deviáns képviselői fordulnak elő. A cigányasszonyok, mint boszorkányok, illetve általában cigányok az alábbi szituációkban jelennek meg a perekben.
A magyarországi cigányok történetének feltáratlan területei a klánszerű képződmények szerveződése... more A magyarországi cigányok történetének feltáratlan területei a klánszerű képződmények szerveződései, a közöttük dúló ellenségeskedések és a vérbosszú intézménye. A rituális bosszúállás kötelezettségéről csupán néhány közvetett adattal rendelkezünk, nem is akarjuk ezt a problémát ebben a rövid dolgozatban megoldani. Mindössze jelezni kívánjuk néhány perirat felhasználásával, hogy a cigányok közötti konfliktusok némelyikének, mind az indítékok, mind a konfliktusszituációk feloldása tekintetében léteztek sajátosan cigánynak tekinthető értelmezései. A familiáris csatározások hátterében konfliktussorozatok húzódtak, egy-egy peres ügyirat csupán az ellenségeskedés áthagyományozódásának egyetlen állomásáról tájékoztat. Olyan konfliktushelyzetről, amely egy korábbi ellentét folyománya, s amely maga is újabb ellentéteket generált. A 17. században a magyar főurak egyre erőteljesebben beavatkoztak a földesúri joghatóságuk alá tartozó cigány csoportok életébe, s olyan vajdákat neveztek ki, akik hajlandók voltak közösségük szokásjogait a többség erkölcseihez és az írott törvényekhez igazítani. Az adaptálódás szükségszerű velejárója volt a javak megszerzésének és a konfliktusok megoldásának újfajta értelmezése is. Az értékrend átalakulása azonban lassú volt, s a 18. század elején még felfedezhetők az archaikus mentalitás nyomai. A cigány közösségi vezetők körül familiaritási kapcsolatrendszerbe szerveződő cigány családok nem egyformán gondolkodtak a környezetükkel való kapcsolatokról és a közösségi hagyományok feladásáról. A cigány közösségek belső viszonyait a vagyonilag és hatalmi pozíciójában erős vajda családja és a közel ugyanolyan erős, vele rokon és nem rokon családok közötti rivalizálás határozta meg. A klánok között évtizedekre elhúzódó harcokra kerülhetett sor. Az Esterházy grófok cigányai között az 1670-es években szilárdult meg a vajdai intézmény. 1675-ben Esterházy János Vörös Mihályt nevezte ki a birtokain élő valamennyi cigány vajdájává, akivel együtt fiai, György, István, valamint öccse Rigó György is letette a hűségesküt. Utóbbi feltehetően az unokaöccse lehetett. A Vörös-klán pozíciója szilárd volt, az 1675-ös vajdakinevezés nem tartalmazza a más esetekben gyakori kitételt, hogy a cigányok kötelesek elfogadni a vajdát, engedelmeskedni neki, s nem adhatják magukat más vajda alá. Vörös Mihály több, mint húsz évig viselte a vajdai méltóságot, s mindvégig az Esterházyak összes cigányának volt az első embere, nem csupán egy uradalomhoz tartozóknak. Földesurainak támogatása elengedhetetlen volt számára, de fiai és a rokon, illetve kliens családok támogatása nélkül nem őrizhette volna meg a közösségben elfoglalt helyét. 1698-ban mutatkoznak az első nyomai, hogy ekkor már többen is megkérdőjelezhették a Vörös-klán és familiáris családjaik (Rigó, Sipos, Kovács, Sárközi, Horváth, Váczi) hatalmát. Esterházy Ferencnek hathatós intézkedést kellett hozni, hogy a cigányok elfogadják Vörös Mihályt: "... ne más vajdát, hanem Vörös Mihált ösmerjék és tartsák vajdájoknak. Holott pedig valamely czigány nem akarná szavát fogadni és ellene támadna: tehát hagyom és parancsolom minden rendbeli
A 18-19. századi vizsgálati jegyzőkönyvek, tanúvallomások, személyleírások, útlevelek és orvosi l... more A 18-19. századi vizsgálati jegyzőkönyvek, tanúvallomások, személyleírások, útlevelek és orvosi látleletek tanúsága szerint sok cigány ember viselt magán különös testi jegyeket. A sebhelyek, himlőhelyek, bibircsókok, billognyomok, guganyomok, golyvák, megroggyant derekak, sérvek, sánta lábak, csonka kezek, beszakadt koponyák, megvágott arcok, csorba fogsorok, hályogos szemek mögött többnyire egyáltalán nem, vagy csak részlegesen rekonstruálható emberi sorsok húzódnak. Irásomban a továbbiakban a testtorzításnak egy olyan módjával foglalkozom, amelyet nem a cigány közösségek belső öntörvényűsége, hanem szociális kényszerpályák tettek "szokássá". Az egyik legtipikusabb és leggyakoribb emberi beavatkozásból származó testi jegy a csonka ujj. Az európai viselkedési modellektől eltérő erkölcsi normák szerint élő társadalmak kultúráiban gyakori gyászt kifejező rítus az ujjak levágása. Mivel a magyarországi cigányok körében csak férfiakra volt jellemző, nem tartom összekapcsolhatónak a gyásszal, sem egyéb rituális szokással. Ezt a vélekedést támasztja alá a truncatióra vonatkozó történeti adatok kronológiája is. A forrásokban akkor szaporodnak meg a csonka végtagokról szóló információk, amikor a helytartótanács "cigányügyi" rendeleteiben megjelenik az a törekvés, hogy a cigány férfiakat katonának adják. Az ujjak csonkulása 1776 (ebben az évben tiltotta be a Helytartótanács) a kínvalatást) előtt még lehetett a kínvallatás következménye, azután viszont minden esetben a katonaság előli meneküléssel magyarázható. Bogdán Ádámnak, aki 1750-ben Nyírkarászon (Szabolcs m.) főszereplője volt két oláh cigány klán gyilkossággal végződött véres összetűzésének, az egyik kezén csonka volt a hüvelykujja. Ezt a sérülést bizonyára tortúra során szerezte, s a hüvelykszorítótól származott. Az 1773-ból ismert Milicz Ferkó Sopron megyei hegedűs is áteshetett kínvallatáson, de személyleírásának szóhasználatából valószínűbb, hogy a katonaságtól akart megmenekülni és saját magának vágta le az ujját: "a jobb hűveke mellett lévő ujja az első izen ell van vágva". A jobb kéz mutatóujjának csonkolása a katonai alkalmatlanság elérésének tipikus módja. A ráckevei vásárban elfogott tolvaj, Kolompár alias Biki Gyurka esete nem ilyen egyértelmű, róla azt tudjuk 1775. évi személyleírásából, hogy "jobb keze csonka". Életkora (22 év) arra enged következtetni, hogy ő is a katonaságtól akart szabadulni. A helytartótanácsi rendeletek az 1770-es évek végétől szorgalmazták a cigányok katonának adását, s a vármegyei tervezetekben is újra és újra felbukkant ez a javaslat. 1779. december 27-én helytartótanácsi rendeletben írták elő, hogy a cigány katonákat nem lehet szabadságolni, a szabadságon levőket pedig vissza kell hívni alakulataikhoz. 1781. június 28-án módosították a rendeletet, azokat, akik igazolni tudták, hogy van miből megélniük, el lehetett bocsátani, illetve szabadságra lehetett küldeni. 1783. december 1-én újabb rendelet született: a cigány katonákat hat év után lehet leszerelni, de csak akkor, hogyha becsületesen viselték magukat és elbocsátásuk után tisztességes földműves, iparos vagy napszámos munkával tudják biztosítani a megélhetésüket.
Fejvadászok A 17. században sok magyarországi földesúr a joghatósága alá tartozó cigányokkal olya... more Fejvadászok A 17. században sok magyarországi földesúr a joghatósága alá tartozó cigányokkal olyan kölcsönösen elfogadható együttélési modellt igyekezett kialakítani, amelyben kiküszöbölhetők a konfliktusok, s hatékonyan kihasználható a cigányok munkaereje. A gazdaságos munkaerő-kihasználás érdekében nem erőltették a letelepedést, hanem a cigányok mozgó életformájából és speciális szolgáltatásaiból származó előnyök kamatoztatására törekedtek. A földesúri függés elfogadása vagy elutasítása meghasonlást idézett elő a cigány közösségeken belül. A legtekintélyesebb családok nem egyformán válaszoltak az új kihívásokra. A cigányok egy része elutasította a feudális függés minden formáját, igyekezett maximálisan megtartani a független munka lehetőségét, a horizontális közösségszerveződést, s nem volt hajlandó szermernyit sem feladni kulturálisan beidegződött életmódjából és szokásaiból. A cigány csoportok többsége elfogadta a földesurak speciális protekcióját, s nem megrázkódtatások nélkül ugyan, de alkalmazkodott a vertikális szerveződés új formáihoz, a független munka részleges feladásához, s a speciális szolgáltatási kötelmekhez. Cserébe a földesúr védelmet nyújtott, s megengedte, hogy a cigányok az évszakok váltakozásához igazodva, az év nagy részében az általuk értett tevékenységekből – főként fémművességből és kereskedésből – éljenek meg. Ebben a szisztémában a cigányoknak nem kellett áttérni a paraszti életritmusra, s nem kellett olyan munkát végezniük, amelyhez nem értettek. Földesuruk minden falujába eljuttatták fémműves szolgáltatásaikat, egyösszegű évi adót fizettek, időnként pedig idénymunkákra rendelték ki őket (pl. szénagyűjtés, fuvarozás). Az idényjellegű szolgálatokat többnyire pénzzel meg lehetett váltani, sőt az is előfordult, hogy maga a földesúr követelt az idénymunka helyett pénzt. Némely földesúr speciális adókat is elvárt a cigányaitól, Esterházy Péter 1717-ben pl. minden sátorra évi 1 font borsadót vetett ki. Az új rendszer következetes földesúri ellenőrzéssel és a vajdák jogkörének kiterjesztésével járt együtt. Megcsorbult a cigány emberek szabadsága is, de Európa más országaihoz képest Magyarországon a cigányokkal való bánásmód toleránsabb és emberségesebb volt, sőt azt mondhatjuk, hogy az integráció különleges formáit sikerült kialakítani. A cigány közösségek élére a földesurak által kinevezett vajdák részt vállaltak az adóztatás megszervezésében, biztosítaniuk kellett, hogy az alájuk tartozó cigányok sem egymással, sem a gázsó környezettel ne kerüljenek összeütközésbe. Kisebb horderejű ügyekben a falubírókéhoz hasonló igazgatási és bíráskodási jogokat kaptak. A 17. század végétől olyan jogosítványokat is rájuk ruháztak földesuraik, amelyekkel addig csak az uradalmi tisztek rendelkeztek. Jogot kaptak pl. arra is, hogy a földesúri függésből magukat kivonni akaró szökevény cigányokat elfoghassák, sőt jónéhány uradalomban ez speciális kötelezettségévé vált a vajdáknak, akik a földesurak meghosszabbított karjai lettek. A 18. század derekán a központi rendelkezések meg akarták szüntetni a 17. században
Az érintkezés apró jelei Már a 15. század végén találkozunk a forrásokban olyan közösségükből kis... more Az érintkezés apró jelei Már a 15. század végén találkozunk a forrásokban olyan közösségükből kiszakadt cigány emberekkel, akiket nem-cigányok közé, szubkultúrákba vezérelt a sorsuk. 1495-ben egy Bártfa város által elfogatott rablóbanda tagjai között említenek "valami Vasko cigányt" (quidam Vasko czigan). A 16-17. században a cigány és nem-cigány periférikus csoportok keveredése erősebbé válhatott, különösen mikor a 17. század második felében Magyarország társadalmában megnövekedett az egzisztenciát vesztett, bizonytalan helyzetű emberek száma. Erőteljes volt a periférikus érintkezés a szabad királyi városok kedvezőtlen helyzetű, etnikai, foglalkozási és szociális alapon szegregálódó rétegei között is. Elsősorban Brassó, Nagyszeben és Kolozsvár városok levéltáraiban maradtak fenn olyan feljegyzések, amelyek arra engednek következtetni, hogy a cigányok sem maradtak ki ebből. A periférikus akkulturáció, vagyis a társadalom szélén élők nem csupán kereskedelmi kapcsolatokban és vallási alkalmazkodásban megnyilvánuló, tartós és közvetlen, magatartás-és gondolkodásmintákat is közvetítő találkozása feltáratlan területe Magyarország társadalomtörténetének. A magyarországi cigányok történetében véleményem szerint különösen fontos volt ez a folyamat, de az adatok csekély száma, szűkszavúsága és véletlenszerű előfordulása miatt csupán óvatos hipotézisként fogalmazom meg, hogy a bevándorlás és a társadalmi lesüllyedés mellett a periférikus keveredés volt az egyik legdöntőbb oka annak, hogy a 17. század dereka és a 19. század vége között a cigányok lélekszáma 200000 fölé emelkedett. Hangsúlyozom, hogy az intenzív periférikus érintkezések nem jelentik feltétlenül bűnöző rétegek egymásra találását, sokkal inkább azt jelzik, hogy Magyarországon a polgárosodási folyamat megindulása előtt is jócskán voltak szerencsétlen sorsú emberek. A 18. század elejétől a legfelsőbb hatalmi szervek és a törvényhatóságok sikertelen kísérleteket tettek, hogy a periférikus helyzetű csoportokat ellenőrzés alá vonják és letelepült adózóként integrálják a társadalomba. A cigányok esetében a helytartótanácsi rendeletek és helyhatósági statutumok sokszor épp a kitűzött céllal ellentétes eredményre vezettek, főként a nevelőszülői rendszer bevezetése után. A 18. század közepétől a cigányok reszocializálására irányuló programok következtében adminiszratív külső lökést kapott az egyébként már hosszú ideje zajló spontán periférikus akkulturáció. A szüleiktől elszakított 2-12 éves korú cigány gyermekek jelentős része soha nem került vissza eredeti közösségébe, s egész életét hányattatva, családjától távol élte le, útja a falusi társadalom legaljára, vagy alkalmi szubkultúrákba, pásztorok, betyárok közé vezetett. Ezzel párhuzamosan léteztek felfelé vezető utak is, de azokon csak kevesen indulhattak el (pl. muzsikusok), a többség-még ha fizette is a zselléri jogállású rétegekre kirótt adót – alul maradt. Mások elzárkózással válaszoltak a környezetük támasztotta kihívásokra, s igyekeztek elkerülni a nem-cigányokkal való érintkezést. Utóbbiak között gyakorta találhatók mai értelemben vett oláhcigányok, de inkább az identitás hibriditásáról, csoportba sorolhatatlanságról beszélhetünk. Körözőlevelekből és perekből ismerjük cigányok és nem-cigányok kapcsolatának néhány izgalmas esetét, ezekből mutatunk be az alábbiakban példákat. Mindegyik külön esettanulmányba kívánkozna, ám a szereplők életkörülményeinek és környezetének részletes megismerése olyan vállalkozás lenne, ahol a befektetett energia semmiképpen sem állna arányban az eredménnyel. Különösen fontos kutatási feladat lehet a jövőben annak
Magyarországon az egyik leggyakoribb sztereotípia: a cigányok " szokása " , hogy eltüzelik lakásu... more Magyarországon az egyik leggyakoribb sztereotípia: a cigányok " szokása " , hogy eltüzelik lakásukban a parkettát és szélsőséges a lakáshasználatuk. A térhasználat társadalmi és etnikai csoportok közötti különbségei természetesek. Az extrém tér-és lakáshasználat nem etnikus szokás, nem " cigány tulajdonság " , nem értelmezhető " a cigányok "-hoz rendelt elválaszthatatlan életmódbeli sajátosságként. Szélsőséges lakáshasználat cigányok és nem cigányok között is előfordulhat, az alacsony társadalmi státusz, az életmód megváltozása, szegénység vagy emberi gondatlanság miatt. Az európai történelemből cigányként ismert csoportok soha nem alkottak differenciálatlan, homogén tömeget. Életmódjuk és lakókörnyezetük sem egyforma. Lakhelyük társadalmi helyzetüktől, megélhetési módjaiktól és környezetükkel való kapcsolataiktól függően sátor, sátras kocsi, kunyhó, putri, ház. Nyugat-Európában a cigányok egy része ma is független vándorló és mobilházakban lakik. Magyarországon ezzel nem találkozhatunk. A Kárpát-medencében a cigányok többsége a középkor óta városi proletár vagy falusi zsellér volt és házban lakott. A termékeiket vásározással, falujárással értékesíteni igyekvő teknős és üstös-foldozó-rézműves cigányok, akik erdei kunyhókban és sátras kocsikban laktak, a magyarországi cigány népesség kisebb részét tették ki. A lakhatás többféle változata létezett párhuzamosan. A modernizációval és a polgárosodással a 20. század első felében nőtt meg a városokban bérházakban, udvari lakásokban élő cigányok száma. A korabeli levéltári források és a sajtó gyakori témája a cigányok társadalmi felemelkedése, a városi nyomortelepek, a falusi cigánytelepek szörnyűséges viszonyai, a Népszava publicistája 1939. márciusában ezt írta: " A cigányok ügye szemléltetően mutatja, mennyire relatív fogalom a kultúra. Amíg az egyiket körülfogja villany-vasalóval, az izzó lámpák pazar fényével, hideg-és melegvizcsapokkal, villamos tűz-hellyel és egyéb kényelmi eszközökkel, ugyanakkor, alig néhány kilométerrel távolabb, mindezekről semmit sem tudnak. " Az osztályhelyzet, a vagyoni különbségek, az életmód, a lakáskörülmények eltérései együtt járnak a térhasználat eltérő szokásaival, a térbeli rendezettség más-más értelmezésével. Az emberek és a tárgyak térbeli helyének képzetei és gyakorlata etnikai különbözőségként is megjelenhet. Judith Okely angol kutatónő pl. a térbeliség különösségében látta a traveller-ek egyik kulturális sajátosságát. A szocializmus modernizációs kísérlete a népesség átrendeződését, az életmód, a munkavállalás és a lakhatás megváltozását váltotta ki. Az 1950-es években Szabolcs-Szatmár megyéből több, mint 100 ezer ember költözött a fővárosba és szocialista iparvárosokba (Ózd, Kazincbarcika, Komló, Dunaújváros) munka és új lakás reményében. Arról, hogy az elköltözők közül hányan voltak cigányok a szocializmus korai időszakában, nincsenek pontos adataink, de az általános átrendeződés, a faluból városba költözés a cigány népességet is érintette és –önmagához mérten-jelentős változásokat hozott sok család életében. 1971-ben Budapesten a cigány népesség 30, a vidéki városokban 52, a községekben 68 %-a telepen élt. A házak alapozásának és falazatának minősége alapján a cigányok 33 %-a lakott tégla, beton, kő vagy panelházban. A 2003-as felmérés szerint a városokban élő cigányok nagyobb része régi bérházakban, kisebb része panelben lakott. A szocializmus idejéből extrém lakáshasználatról ismert történetek többségéről nehezen vagy egyáltalán nem dönthető el, hogy mennyi belőlük az igazság, mert soha nem ismert az a személy, aki az eseményekről konkrét tapasztalattal rendelkezett, vagy egyáltalán valóban volt-e ilyen tapasztalat.
A cigányokról/romákról való beszédmódokban napjainkban is gyakori, hogy a történelemben visszatér... more A cigányokról/romákról való beszédmódokban napjainkban is gyakori, hogy a történelemben visszatérő, többféle kultúrában megfigyelhető, egyetemes kulturális jelenségek, ha cigányok között is előfordulnak, vagy úgy értelmeződnek, mint csak cigányokra jellemző különleges sajátosságok, vagy úgy, mint fejlődésbeli elmaradottságuk kifejeződései. Gyakori, hogy az ilyen gondolkodásmód népismeret részeként identitáskonstrukcióval társul (Berek, 2012). Egyike ezeknek a sztereotipizálódott vélekedéseknek, hogy a cigányok dögevők, etnikus sajátosságuk, " szokásuk " , hogy rendszeresen fogyasztják elhullott állatok húsát. Paralel példaként említhetjük a kannibalizmust, a tisztátalanságot, a vándorlást. A dögevés sohasem volt széles körben elterjedt és nem etnikus jelenség. Elhullott állatok fogyasztása cigányok és nem cigányok között egyaránt előfordult. Egyrészt: kétségbeesett, végső eszköz a túléléshez, amikor már nincs más lehetőség az éhezés mérsékléséhez. Másrészt: az elhullott állat elfogyasztása azt is szolgálta, hogy a jószág ne menjen veszendőbe. Ehhez hasonló kényszermechanizmusok gyakran kialakultak olyan közösségekben, ahol folyamatosan vagy időről-időre élelemhiány mutatkozott. Az a képzet, hogy a cigányok dögevők, egyike a leggyakoribb, " a cigány " fogalmához társított sztereotípiáknak. A cigányokról író szerzőknek is gyakori témája. Önmagában az, hogy a történelem folyamán különféle kultúrákban, a magyarországi népi társadalomban és cigányok között is előfordult elhullott állatok fogyasztása, nem a tapasztalatoktól független előítélet. Cigányokkal kapcsolatban abban az értelemben az, hogy a " dögevés " , mint csoporttulajdonság, mint rögzült etnikus tradíció jelenik meg. A közelmúltban Moldova György Kossuth-díjas író Bogádmindszenten a cigány polgármesternek nem hitte el, hogy a cigányok nem esznek dögöt (Őrszigethy, 2013). Egy cigány tanítónő pedig – egyébként sok tekintetben alaptalanul támadott, gazdag és reprezentatívan kivitelezett-" cigány népismereti olvasókönyvében " félreérthetően úgy írt a dögevésről, mint " cigány népszokás "-ról (Menyhért, 2002). A problémát úgy értelmezhetjük árnyaltan, ha megvizsgáljuk társadalomtörténeti és történeti néprajzi kontextusait is. A magyarországi cigányokról szóló történeti forrásokban a 17. század vége előtt utalás sincs arra, hogy cigányok bármilyen módon elhullott állatot ettek volna. Johan Diezt, a brandenburgi zsoldos tüzérezred chirurgusa, aki 1686-ban ott volt Buda ostrománál, emlékiratában arra emlékezett, hogy Esztergom környékén gyakran bukkantak hordákra (Horden), olyan családokra, akik földalatti lyukakban húzták meg magukat és halászatból, vadászatból éltek, mint a tatárok. Nyers húst és elhullott marhák húsát ették, miként a cigányok (wie die Zigeuner auch thun). Dietz tehát úgy tudta, hogy a cigányok megeszik elhullott jószágok húsát, de leírása azt is bizonyítja, hogy nagy szükségben nem csak ők tették ezt. A földönfutóvá, otthontalanná lett, nyomorúságra jutott emberek életben maradásuk érdekében kényszerültek erre. Diezt beszámol arról is, hogy Lipótvár (ma Újvároska Szlovákiában) előtt több ezer cigányt találtak: " …amikor az egyik lovunk megdöglött, ami persze igen gyakran megesik, mi semmit se tettünk, mert a cigányok rögtön elvitték, feldarabolták és nagy vigadalmat csapva megették " (Rónay, 2000). Ez sem rendkívüli, a történelem folyamán sokszor megesett hasonló háborús körülmények között, sőt néha még emberevés is. Az ukrajnai holodomor (1932-1933) idején, a II. világháború alatt Budapest és Leningrád ostromakor, a polgári lakosság megette az elpusztult lovakat (Hajnáczky, 2016). Ismerünk beszámolókat frontot, hadifogságot megjárt emberektől is, akik éhségükben már nem tehettek mást és megették az elesett lovakat (Fleck és Szuhay, 2013).
SOMOGY COUNTY'S PUBLIC HEALTH CONDITIONS ACCORDING TO THE REFORM ERA HEAD PHYSICIAN JÓZSEF CSORBA... more SOMOGY COUNTY'S PUBLIC HEALTH CONDITIONS ACCORDING TO THE REFORM ERA HEAD PHYSICIAN JÓZSEF CSORBA'S REPORTS. ___________________________________________________________________ József Csorba is mostly know in medical history for his way of life and his work: 'Hygiastika' (1829). His reports, which make the tracking Somogy County's medical and societal status possible, are not yet processed. After unveiling his sources, the author introduce units and analyses their importance by using local examples and the social history's coherencies. The main questions are: 1. Infrastructure of medical supply; 2. Protection against rabies and syphilis; 3. Epidemics, vaccinations; 4. Nutrition and living conditions, e. g. grain storage and quality of bread; 5. Influences that morals and habits have on health e. g. the relationship between official and folk medicine. BEVEZETÉS Az 1990-es évek közepén a Somogy Megyei Levéltárban dolgoztam, az ún. feudális kori iratok referenseként. A társadalomtörténeti érdeklődés, a mindennapi élet, valamint a demográfiai folyamatok és a biológiai rendszer közötti összefüggések vizsgálata irányította figyelmemet a Somogy vármegye nemesi közgyűlésének iratai között található orvostörténeti forrásokra, különösen a főorvosi jelentésekre. A gazdag forrásanyagból csupán csekély részt dolgoztam fel egy helytörténeti tanulmányban. 2 További pályám elvezetett a levéltártól és a témától is, a magyarországi cigány csoportok története felé. Deáky Zitával is a cigányság iránti érdeklődés révén kerültem kapcsolatba és ezen a területen végeztünk közös munkát egy ideig. A tiszteletére írt tanulmányban azonban inkább olyan témát választottam, ami az ő munkásságában fontosabb volt, mintának tekintve az általa kialakított forrástipológiát és témacsoportokat 3. Csorba József ismert az orvostörténetben, főként életútja 4 és Hygiastika …c. egészségügyi felvilágosító munkája 5 , valamint vármegyei topográfiája. 6 Feldolgozatlanok, sőt mondhatni ismeretlenek viszont 1817-1848 közötti főorvosi működése idején írt jelentései, melyekből több évtizeden át követhetők a somogyi egészségügyi viszonyok. Jelen dolgozatban elsősorban arra törekszem, hogy metszeteket nyújtsak a jelentésekben leírt legfontosabb 1 Megjelent: Smid Bernadett (szerk.): Minden dolgok folytatása. Tanulmányok Deáky Zita 60. születésnapjára.
Uploads
NAGY PÁL A cigányosztályok indításának politikai és pedagógiai dilemmái az 1950-es években
BEVEZETÉS Néhány év óta az államszocializmus korának egy kivételesen értékes, szabolcsi forráscsoportját dolgozom fel és adom közre forráskiadványokban. 1 Munkám egy nagyobb léptékű történeti demográfiai kutatásba illeszkedik, melynek célja a Kárpát-medence cigány népességére vonatkozó összeírások és felmérések feltárása a 17. századtól a 20. század közepéig. Az 1950-es évek szabolcsi forrásainak feldolgozását tematikus szaktanulmányokban teszem közzé. A foglalkoztatást tárgyaló két dolgozat 2 után, jelen írás a korszak cigány oktatáspolitikájának és pedagógiai kérdéseinek speciális résztémájáról szól. A vizsgált dilemmák évtizedek óta jelen vannak a magyarországi társadalomban, az oktatásban, napjainkban is aktuálisak, jól ismertek a közelmúlt szegregációs vitáiból.
NAGY PÁL A cigányosztályok indításának politikai és pedagógiai dilemmái az 1950-es években
BEVEZETÉS Néhány év óta az államszocializmus korának egy kivételesen értékes, szabolcsi forráscsoportját dolgozom fel és adom közre forráskiadványokban. 1 Munkám egy nagyobb léptékű történeti demográfiai kutatásba illeszkedik, melynek célja a Kárpát-medence cigány népességére vonatkozó összeírások és felmérések feltárása a 17. századtól a 20. század közepéig. Az 1950-es évek szabolcsi forrásainak feldolgozását tematikus szaktanulmányokban teszem közzé. A foglalkoztatást tárgyaló két dolgozat 2 után, jelen írás a korszak cigány oktatáspolitikájának és pedagógiai kérdéseinek speciális résztémájáról szól. A vizsgált dilemmák évtizedek óta jelen vannak a magyarországi társadalomban, az oktatásban, napjainkban is aktuálisak, jól ismertek a közelmúlt szegregációs vitáiból.