Tibet földrajza
Tibet földrajza (tibetiül: བོད་ས་མཐོ།) a Kína belső-ázsiai területén fekvő Tibeti-fennsík és az azt övező hegyvidékek földrajzi leírását foglalja magába. Tibet földrajzi fogalma nem egyértelmű. A legtágabb értelemben vett Tibet (kínaiul Hszicang ( ), más néven Csinghaj ( )-tibeti-fennsík (kínai: 青藏高原) 2,3 millió km²-en fekszik, nyugat–keleti irányban a Pamírtól a Szecsuáni-medencéig, észak–déli irányban a Tarim-medencétől a Himalájáig terjed. A Föld legnagyobb átlagmagasságú területe: kelet–nyugati csapású, 5000–6000 méteres, helyenként a 8000 métert is megközelítő hegyláncai között 3000–4500 m magasan fekvő medencék vannak. A szűkebb értelemben vett Tibet, a tulajdonképpeni Tibeti-fennsík ennek csak a Kunlun és a Transzhimalája közötti része.[1]
Tibet földrajza | |
Ország | Kína |
Elhelyezkedése | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Tibet földrajza témájú médiaállományokat. |
Földtörténete
szerkesztésTibet geológiai alapját (a Cajdam ( )-medence kivételével) az eredetileg Gondwanához tartozó ősmasszívum-aljazat alkotja. Ez a triász végén forrt össze Ázsiával, a felső krétában tengeri üledék, mészkő és homokkő fedte be, majd erre a medencékben a harmadidőszakban és a negyedidőszakban a gyorsan emelkedő környező hegységekből származó durva, vastag törmeléktakaró települt. A legutolsó igen gyors és nagy méretű kiemelkedés (az indiai szubkontinens és Ázsia ütközése, a Himalája kiemelkedése miatt) éppen a pleisztocén jégkorszakkal, annak is a legutolsó szakaszával esett egybe. A Csilien ( )-hegységben és a Cajdam ( )-medencében csak a legutolsó eljegesedés nyomai találhatók meg. A 20. század végi vizsgálatok szerint a legutolsó glaciális során Tibet már olyan magasan feküdt, hogy rövid ideig teljes egészében befedte a jég. A gerincek a kevés csapadék ellenére jórészt ma is eljegesedettek (a jégtakaróval fedett terület nagysága összesen kb. 47 000 km²), míg a medencéket túlnyomórészt a periglaciális, azaz az eljegesedést kísérő folyamatok alakították ki.[2]
Szerkezete
szerkesztésÉszaki peremvidéke
szerkesztésTibet északi peremláncai a Pamírból ágaznak ki. Keleten, a Tarim-medence fölötti gerincen különösen magas csúcsok találhatók: Muztág Ata, 7456 m; Kongur, 7719 m. Folytatásában északon a Kunlun jóval idősebb, a variszkuszi hegységképződés során felgyűrődött hatalmas rendszere terül el.[2]
A Kunlunból északkelet felé a hasonló jellegű Altin-tag ágazik ki. Gerincei nyugaton még meghaladják a 6000 m-t, kelet felé 4000 m-re alacsonyodik. Határát a barlangtemplomairól, valamint Stein Aurél kutatásai nyomán híressé vált Tunhuang ( ) oázis közelében lévő, a Cajdam ( )-medencébe vezető hágó alkotja.[2]
Folytatása a délkelet felé forduló Csilien ( )-hegység, melyet régebben Nansannak, déli hegynek neveztek, mivel a híres selyemúthoz képest délre feküdt. 5400-6100 méteres jeges vonulatai között füves legelőkkel borított medencék terülnek el. Az egyik ilyen medencében fekszik 3200 m magasan a védett madárvilágáról híres, enyhén sós, lefolyástalan Csinghaj-tó ( ) (Kuku-nór, 4400 km²). A medencéket kelet felé egyre nagyobb vastagságban lösz fedi.[3]
Az Altin-tag, a Csilien ( )-hegység és a Kunlun fővonulatának keleti láncai között terül el a 120 000 km²-es Cajdam ( )-medence. A 2500-3000 m magasan fekvő, háromszög alakú, lefolyástalan medence aljzatát az ősi Tarim-masszívum egy töredéke alkotja. Erre vastag, szárazföldi eredetű üledékek települtek, a legfiatalabbak a pleisztocén klímaváltozásokra utalnak azzal, hogy a jégkorszakokban durva törmelékek halmozódtak fel, míg az interglaciálisokban a medencét tó töltötte ki, és sós-agyagos üledékek rakódtak le. A sórétegek vastagsága helyenként a 15 m-t is meghaladja. A medence közepén ma is számos sóstó és mocsár található.[3]
A Tibeti-fennsík
szerkesztésTibet központi része, a Kunluntól délre fekvő, mintegy 750 000 km² területű Tibeti-fennsík sem síkvidék jellegű, hanem nyugat–keleti, majd délnek forduló, 5400-6500 m magas, glaciális formakincsű, a saját törmelékükbe temetkező vonulatok sorozata jellemzi, amelyek között 4-5000 méter magasságban hosszanti medencék fekszenek. Bennük olvadékvizekből táplálkozó, sós tavak találhatók. Közülük legnagyobb a 4650 m magasan fekvő, 2460 km² területű Nam-co (vagy más néven Tengri-nór). A vonulatok közül legjelentősebb a 6096 m-ig emelkedő Tanggula-hegység, amelynek 5180 méter magasságban lévő hágóján halad át a Lhászába vezető autóút.[3]
A gyér növényzettel fedett, kopár felszín lejtőin jelentős az erózió, földcsuszamlások és iszapfolyások is előfordulnak. Ennek egyik oka, hogy az egész mérsékelt övezetben itt található a legnagyobb kiterjedésű permafroszt, azaz örökösen fagyott altalaj, amelynek vastagsága néhány métertől 150 méterig terjed; felső rétege nyáron 1-1,4 m mélységig felenged.[3]
A fennsík keleti részén a belső hegyláncok fokozatosan dél felé fordulnak és a völgyeknek lefolyásuk nyílik a külvilág, kelet és dél felé. Ez a Kelet-tibeti-hegyvidék, aminek a nyugati oldalán, a Hengtuan ( )-hegységben egymás közelében, párhuzamos völgyekben van az olyan hatalmas folyamok felső szakasza, mint a Salween, a Mekong és a Jangce ( ).[3]
A Tibeti-fennsíkot keleten a Tahszüe ( )-hegység választja el a Szecsuáni-medencétől. Legmagasabb csúcsa, a Gongga Shan, 7556 méter magas.[4]
Déli peremvidéke
szerkesztésTibet déli peremláncai közül délnyugaton fekszik az Eurázsiai-hegységrendszerhez tartozó Karakorum, a Himalájától az Indus és a Shyok folyók völgyei választják el. A geológiailag fiatal üledékekkel fedett, jórészt intruzív eredetű mélységi magmás és metamorf kőzetekből (gránitokból, gneiszekből és kristályos palákból) álló hegység vonulatai szerkezetileg a Himalája folytatását alkotják. A Himaláján kívül csak itt találhatók 8000 m-t meghaladó hegycsúcsok, köztük Földünk második legmagasabb hegycsúcsa, a 8611 m-es K2. Hágói közül a legjelentősebb a Karakorum-hágó (5575 m), amelyen át már ősi karavánút is vezetett az Indus völgyéből a Tarim-medencébe. A hegység központi részét a pleisztocénban összefüggő jégtakaró borította. Maradványai még ma is több tízezer négyzetkilométernyi terület borítanak és Ázsia leghosszabb, 65-70 kilométeres gleccsereinek egy részét táplálják. Ezek jellegzetesen turkesztáni típusú gleccserek, felszínüket többnyire vastag törmeléktakaró fedi.[4]
Keletebbre a Tibeti-fennsík déli peremén az Európában Transzhimalájának nevezett hegyvonulat 7000 m fölé magasodó szakaszai húzódnak. A déli oldalán, a Cangpo völgye felé meredeken leszakadó, a Tibeti-fennsík felé viszont lankásabban ereszkedő, jégmezőkkel borított hegyvidéknek a hágói is 5200-5800 m magasságban vannak. A láncok a mélységi magmás kőzetekből álló magok mellett főként a Tethys-óceán mezozoikumi és óharmadidőszaki üledékeiből épülnek fel, így inkább a Himalájával, mintsem Tibet többi részével állnak szerkezeti összefüggésben. A Transzhimalája ezt az elnevezését Lóczy Lajos neves magyar geológustól kapta.[4]
A Karakorumtól és a Transzhimalájától délre 3000-4000 m magasságban egy 2000 kilométer hosszú, keskeny szerkezeti árok fekszik. Ebben folynak az Indus és a Brahmaputra felső szakaszai találhatók. Az utóbbi folyó tibeti neve, a Cangpo után ezt az árkot Cangpo-völgynek vagy ároknak is nevezik. A völgy helyenként medencévé szélesedik, másutt szorossá szűkül össze. Sokfelé fordulnak elő itt ofiolitok, melyek az Indiai-lemez feltorlódásának és részleges alábukásának tanúi. Gránitbenyomulások, bazaltkúpok és aktív gejzírmezők is utalnak az itt lezajló szerkezeti mozgásokra. A Cangpo és mellékfolyói völgyében él a tibeti népesség túlnyomó része, az egyik északi oldalvölgyben fekszik, 3600 m magasan Lhásza, Tibet fővárosa is. A Cangpo-völgy fölé délen már a Magas-Himalája nyolcezresei magasodnak.[5]
Tibet éghajlata
szerkesztésÉghajlata a nagy magasság miatt hideg, a csapadék kevés, állandóak az erős szelek. Nagyobb magasságokban évente csak egy-három hónap középhőmérséklete haladja meg a 0 °C-t. A januári középhőmérséklet -10 °C és -20 °C között van, a nyár is hűvös. A legmelegebb hónap a július középhőmérséklete 4 és 15 °C között mozog.[5]
A szinte állandóan felhőtlen égbolt miatt erős a besugárzás, ezért nyáron alacsonyabb tszf. magasságon 25-30 °C-t is elérheti a nappali hőmérséklet, de nagyobb magasságban ilyenkor is szinte minden éjszaka fagy; mindenhol nagy a napi hőingadozás. A csapadék zöme július és augusztus hónapokban hullik, gyakran az évi mennyiség fele; teljes mennyisége egészében évi 100 és 400 mm között mozog a területen, északnyugatról délkelet felé növekedve. A Cajdam ( )-medencében még az 50 mm-t sem éri el.[5]
A Cangpo völgyének, így Lhászának az éghajlata azonban már kedvezőbb. Egyes dél felé nyitott völgyeken át a nyári monszun képes északra hatolni, miáltal ezek a völgyek és a környező hegyoldalak melegek (20 "C körüli júliusi közép hőmérséklettel) és csapadékosak (600-1000 mm).[5]
A Tibet feletti légtömegek egész Belső- és Kelet-Ázsia éghajlatát befolyásolják. Télen ugyanis nagy magas légnyomású központ alakul ki felette, ami a téli monszunt erősítő északkeleti szeleket idéz elő. Ez hozzájárul egész Kelet-Ázsia alacsony téli hőmérsékletéhez, valamint súlyosbítja a Tibettől északra fekvő területek szárazságát is. Nyáron viszont alacsonyabb légnyomású övezet helyezkedik el felette, ami felerősíti a nyári monszun hatását, és így Kelet-Kína nagy területein sok csapadékot okoz.[5]
Éghajlattáblázatok | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
Tibet élővilága
szerkesztésA zord éghajlat és a nagy tengerszint feletti magasság miatt területének legnagyobb része kopár, félsivatagi, sőt sivatagi jellegű. Általában hiányoznak a fák, erdők, a növényzettel fedett részeken is csak szegényes füves vegetáció található. Az északabbi peremláncokban az alhavasi rétek füves növényzete – köztük kölesformák közé tartozó tollborzfüvek (Pennisetum flaccidum) és pimpók (Potentilla fruticosa) - mellett csak helyenként találhatók azáleák, valamint füzesek (Salix sp.) és borókások (köztük Juniperus saltuaria, Juniperus tibetica) erdőfoltjai.[8]
Különösen kopár, fátlan a szűken vett Tibeti-fennsík, melynek nyugati részén libatopok (Ceratoides compacta), fészkesvirágzatúak (Ajania tibetica), tamariskafélék (Myricaria prostrata), keletebbre árvalányhajak (Stipa purpurea, Stipa aliena), homokhúrok (Arenaria musciformis) és gombafüvek (Androsace tapete) találhatók, a Cajdam ( )-medencében pedig a sós üledékek szikes szoloncsákjain szárazság- és sótűrők, köztük a szakszaul élnek meg.[8]
Kivétel ebben is csak a Kelet-tibeti-hegyvidék, ahol a hegyoldalakat még sűrű erdők – lejjebb tölgyesek (Quercus aquifolioides) és vegyes erdők (Pinus densata, Tsuga dumosa), feljebb, 3200 m felett tűlevelűek (Picea, Abies, Larix sp.) – fedik, és jellegzetes függőleges övezetesség figyelhető meg. Állatvilágából kiemelkedik a – többnyire háziasított – jak, amely több ezer méteres magasságban, keskeny, csúszós ösvényeken is gond nélkül közlekedik. A tibetiek a jak minden részét, tejét, gyapját, húsát évezredek óta hasznosítják. Sajnálatosan ritkul viszont a kulán (vadszamárfajta), a kiang (vadlóféle) és a különleges takin (más néven tulokzerge) állománya.[8]
A globális felmelegedés Tibetet további elsivatagosodással, valamint az állandó jégmezők visszahúzódása miatt ivóvízhiánnyal fenyegeti.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Ázsiaföldr 141. o.
- ↑ a b c Ázsiaföldr 142. o.
- ↑ a b c d e Ázsiaföldr 143. o.
- ↑ a b c Ázsiaföldr 144. o.
- ↑ a b c d e Ázsiaföldr 145. o.
- ↑ 中国地面国际交换站气候标准值月值数据集(1971-2000年) (egyszerűsített kínai nyelven). China Meteorological Administration. (Hozzáférés: 2010. május 4.)[halott link]
- ↑ Climate: Shigatse - Climate-Data.org. [2018. január 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. január 21.)
- ↑ a b c Ázsiaföldr 146. o.
Források
szerkesztés- ↑ Ázsiaföldr: Horváth Gergely, Probáld Ferenc, Szabó Pál (szerk): Ázsia regionális földrajza. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. 1998. ISBN 9789632840215
További információk
szerkesztésKapcsolódó szócikkek
szerkesztés